Hát elérkeztünk ennek a történetnek a végére. Én szerettem írni ezt a sztorit, anno terveztem folytatást is hozzá, de végül nem lett belőle semmi. Köszönöm a kommenteket, vagy hogy egyáltalán ide kattintott valaki. Ha esetleg így az utolsó fejezetnél valakinek kedve támadna kifejteni a véleményét, ne tartsa vissza semmi!!!Thx.
Remélte, hogy Chelsea már otthon lesz, de nem így volt. Várt rá vagy fél órát, mert élt benne az a romantikusnak mondható álmodozás, hogy együtt lépnek le és új életet kezdenek valahol távol ettől a külvárosi szemétteleptől. Azt akarta hogy a lány is vele menjen, hogy osztozzon az életében, de aztán rájött, nem sodorhatja veszélybe Chelsea-t, egyedül kell mennie. És sietnie kell. A szekrényéből előrángatta a sporttáskáját és hanyagul bele dobálta a ruháit, személyes holmijait. Majd a konyha asztalra tett öt ezer fontot és egy papírra néhány sort írt a lánynak.
Chelsea!
Egy kisebb pénz összegre tettem szert, kérlek ne kérdezd hogyan. A lényeg, hogy most el kell mennem, nem akarok zűrt se neked, se magamnak. Itt hagyok neked öt ezer fontot. Költsd amire akarod, vegyél szép ruhákat, élvezd az életet. Nem örökre búcsúzom, hamarosan vissza térek a városba. Talán már fél év, egy év múlva, nem tudom még. A szobát ne add ki másnak, mert biztos hogy még találkozunk. Most talán gyűlölsz és amint ezt a levelet olvasod, kedved támadna megpofozni engem, kitudja, talán meg is érdemelném, hogy csak így lelépek, egy szó vagy köszönés nélkül. Nem tehetek mást, ha visszajöttem mindent elmagyarázok, de egy fontos, és ezt ne felejtsd el: SZERETLEK ! Norman Wenford.
A papírt a pénzzel együtt a konyha asztalon hagyta, majd bezárta az ajtót és a kulcsot a zsebébe rakta. Hiszen ha visszajön, márpedig így lesz, egy ideig szüksége lesz a szobára. Reménykedett benne, hogy addigra Marcus pénze gyarapodni fog, gazdagon lépi át ennek a nyomorúságos panelnak a küszöbét, és nem sokáig fognak majd itt lakni. Elköltöznek egy szép házba és elveszi Chelsea-t, lesznek gyerekeik és boldogan élnek. De hol van az még ?! Wenfordot vissza rántotta a valóság keserűsége, amint bandukolt az utcán, vissza sem nézve az égbe nyúló tízemeletes házra, ahol élete legboldogabb pillanatait élte meg, hiszen rátalált a szerelem.
Léptei Frankie kocsmája felé vitték. A raktár felől közelítette meg és úgy mászott be az ablakon, mint valami tolvaj. Szégyellte is magát érte rendesen, de nem akart most találkozni a fiúkkal. Nem tudott volna nekik mit mondani és félt, ha nagyon marasztalják, nem is megy sehova. Itt is hagyott az asztalon öt ezer fontot és egy üzenetet.
Frankie!
Köszi az állás ajánlatodat, de most nem mehetek hozzád dolgozni. Túl sok feszültség van bennem és Tommy emléke is még élénkben itt van a fejemben. Felejtenem kell, friss levegőt szívnom, ezért elmegyek a városból. Valahol máshol keresek új munkát. De nem akarok hálátlannak látszani, ezért hagyok itt neked öt ezer lepedőt. Tudom, hogy sokkal tartozom neked, nagyon sokkal, talál túl sokkal is, hiszen te voltál, aki az embert látta bennem és alkalmazott, mikor betévedtem ide. Adott egy esélyt, még ha nem is érdemeltem meg. És ezt sosem felejtem el neked. Ez a pénz a tied, azt csinálsz vele amit akarsz, szétoszthatod a fiúk között, meg is tarthatod, de akár emelhetsz egy szép síremléket Tommynak. Tudom, hogy mindenképpen jó célokra fogod felhasználni. Örülök, hogy nem adod el a bárt és vissza is fogok jönni egyszer. Nem is olyan sok idő múlva, de most ki kell szakadnom ebből a környezetből, mert különben sosem leszek a régi. A kurva életbe, mit is írhatnék még ? Hiányozni fogtok, de nagyon ! Vigyázz magadra és arra a két idiótára Ratra és Fun boyra is ! Viszlát legközelebb. Wenford.Wenford elrendezte az asztalon a pénzt, majd ami még maradt azt a zsebébe tette és kimászott az ablakon. Fél szemmel pár lépés után vissza tekintett a bárra, ahol sok tanulságos, kalandos, néha nehéz percet töltött és érezte a búcsúja nem örökre szól. Frankie bárjától egyenesen a vonat állomásra ment, oda ahonnan annak idején elindult a városba, két táskányi cuccal, munkát keresve. Jegyet vett az éppen induló vonatra és maga sem tudta hova megy, de úgy döntött, majd csak kiszáll egy számára szimpatikus állomáson, ahol talán szintén kegyeibe fogadja a szerencse és belépve egy bárba, munka is akad neki. A vonat egyik üres fülkéjében foglalt helyet, csomagját felrakta a tartóba, majd leült és mereven bámult ki az ablakon át az elhaladó tájakra. Két és fél órát utazott és a végállomáson szállt le. Már verőfényes kora délután volt. Ki hitte volna ? Reggel még a tv-t bámulta, délután meg már egy ismeretlen városban kószál, zsebében jókora összeggel...Lám, milyen fura az élet...
Meleg idő volt, a nap sugarai erősen tűztek és mintha egyenesen Wenfordot simogatták volna. A fiú kabátját lazán a vállára hajította, másik kezében sporttáskája volt. Nézte a jövő-menő emberek tömegét, a piszkos üvegű kirakatokat, tele szemetes kukákat, amik minden komorságuk ellenére egy új jövő ígéretét hordozták magukban. És Wenford maga sem tudta miért, de hirtelen mosolyogni kezdett. Annyira, hogy úgy érezte, még a szíve is mosolyog. Így ment végig az idegen utcákon, ezzel a kedves mosollyal az arcán. Most nem zavarta semmi sem. Biztos volt benne, hogy az elmúlt hetek sokkos, rémisztő napjait el tudja felejteni ebben az új városban, talál melót, lesz albérlete, új ismerősei és talán barátai is. Később pedig ismét a régi Norman Wenfordként térhet vissza.
Haza...
Igen, biztos hogy így lesz !
- vége -
- Bejöhetek ? - állt meg a nyitott ajtóban.- Gyere. - biccentett egykedvűen Wenford. Chelsea belépett a szobába és leült a fotelbe. Szomorúan tekintett végig a fiún, akin nagyon meglátszottak az elmúlt hetek nyomorúságos körülményei. Alaposan lefogyott, és bár sosem volt kövér alkat, most a bordái úgy hasogatták fel bőrét, mint kés a vajat. Úgy nézett ki, mint aki hetek óta éhezik. Arca is beesett volt, a haja növésnek indult.- Készítsek valami ennivalót ? - kérdezte Chelsea.- Nem kösz, nem vagyok éhes. - felelte Wenford.- Nagyon lefogytál, szeretném ha kicsit rendbe jönnél. - mondta Chelsea.- Akkor sem vagyok éhes. - kapott magára egy pulóvert Wenford. - De bármit elkészítek, csak mond mit ennél szívesen...- próbálkozott ismét a lány, hogy evésre bírja Wenfordot, de ő dühösen felcsattant.- Fogd már fel, hogy nem vagyok éhes, a rohadt életbe ! És ne aggódj miattam, majd rendbe jövök, nem kell anyáskodnod ! Chelsea ledöbbent, nem ezt a hangnemet várta. - Annyira furcsa lettél Wenford...- jegyezte meg.- Mégis mit vártál ? - kérdezte gúnyosan Wenford.- Megváltoztál. Hol van az a srác akivel összejöttem ? Én azt szeretném, hogy megint olyan legyél mint régen. Hiányzik az igazi, a régi Norman Wenford. - és Chelsea elsírta magát. - Már semmi sem lesz a régi Chelsea. Sajnálom, ha bunkónak látszom, de Tommy halálával minden más lett. Én is. A kórház meg kiölte belőlem még azt a keveset is, ami Tommy halála után megmaradt bennem. Hidd el, nem akartam én sem ilyenné lenni. - mondta Wenford érzéketlen hangon, a csupasz fal felé fordulva. Chelsea ránézett és megtörölte könnyes arcát.- Frankie-ék mindent elkövetnek, hogy legyen kedved ismét élni. Tudom, hogy Tommyt már nem hozhatja semmi sem vissza, de az életnek mennie kell tovább. Bármilyen szívtelenül hangzik, de ez így van. Én is hasonlóan éreztem Irw halálakor, tudom min mész át most. Az idő majd valamelyest könnyebbé teszi az egészet...És Frankie azt mondta, pár hétig még itthon pihensz, aztán mehetsz is vissza a bárba dolgozni. Ők mindenben támogatnak. És persze én is segítek...- Tőlem...- vont vállat flegmán Wenford.Wenford tehát egyenlőre otthon maradt pihenni és felkészülni, hogy majd ismét munkába áll. Eleinte tetszett is neki, hogy lazsálhat, de a tizedik napon, ami egy szerda volt, már nagyon unatkozott. Rabnak érezte magát a panel falai között. Csak feküdt az ágyon és bámulta az idióta vetélkedőket a tv-ben. Chelsea dolgozott, így minden nap egyedül volt estig a lakásban. Unalmában egymás után szívta a cigiket, erre a kórház után szokott rá és bár fulladt tőle néha, meg szédült is, de még mindig jobb volt a kábszernél, meg a piánál. Bámulta a tv képernyőjén villódzó fényeket és arra gondolt csinálnia kellene valamit. De mivel egy vasa sem volt, meg volt kötve a keze. Tehát kellene egy kis pénz. Sőt, inkább sok pénz. Talán beindíthatna valami saját vállalkozást, vagy csak egyszerűen meglephetné Chelsea-t valamivel, vagy kipofozhatná ezt a lelakott lakást. Szüksége van pénzre. Vagy húsz ezer fontra. Ezzel akár mindent újra kezdhetne, új életbe vághatna bele. Mert mindenhez volt kedve, de ismét Frankie bárjában dolgozni nem. És eszébe jutott a jó öreg Marcus Allberry, meg a titkos kis dugi pénz a munkás szálló alagsorában. Ha még nem vitte el máshová, akkor a hülye is el tudja onnan lopni. Marcus nagy hibát követett el, hogy megbízott Wenfordban, azt hitte haverok és megmutatta neki a pénzt. Marcus most úgyis dolgozik, és amíg távol van, Wenford szépen lenyúlhatná a pénzt. Wenford már csak azt vette észre, hogy remegve kapkodja magára a ruháit, pillanatok alatt az utcára ér és kitartóan megy a szálló felé. Délelőtt volt, az utcán alig járkáltak emberek. Bízott benne, hogy a munkás szálló is ilyen kihalt lesz. Lihegve ért oda és miután elszívott egy cigit a megnyugtatására, benyitott a régi kapun. Az öreg portás békésen szunyókált a fülkéjében, észre sem vette hogy Wenford el sétált előtte és az alagsor felé megy. Végig rohant a folyosón és megállt a jól ismert ajtónál. Zárva volt. Wenford káromkodott egyet, majd egy határozott rúgással berúgta az ajtót. Por szállt az arcába, mintha évek óta nem jártak volna itt, pedig tudta Marcus naponta lejár ide ellenőrizni a féltve őrzött pénzecskéjét. Wenford a szekrényhez lépett és a földön talált vasdarabbal felfeszítette az ajtókat. 
Kinyitotta a szekrényt és nagyot dobbant a szíve. A már látott dobozok, zacskók mind a helyükön voltak. És ha ezeket nem vitték el innen, talán a pénzt sem. A felső polc sarkában már rá is talált az átlátszó műanyag tasakra és az abban lévő újságpapírba göngyölt pénzre. Hirtelen elöntötte a veríték. Szorította markában a zacskót és a lelki ismerete vadul figyelmeztette. Legjobb lenne vissza rakni oda ahonnan elvette és eltűnni. A tűzzel játszott. Bármikor arra tévedhetett volna valaki, netalán tán Marcus, aki biztos agyonverné ezért. Vagy sittre kerülne. Mérlegelte magában a dolgokat, mi lenne a jó. Továbbra is mosogató lében turkálnia éhbérért, vagy egy teljesen új lapot maga elé húzva megvalósítani minden álmát ? Nem is válaszolt magának, dzsekije zsebébe gyűrte a pénzt, aztán kiszaladt a szobából, még az ajtaját sem csukta be. Végig rohant a folyosón és mire felért az alagsorból igyekezett nyugodtabbnak látszani, hogy ne keltsen gyanút. Lazán intett a portásnak, aki akkor eszmélt fel álmából. Majd remegő lábakkal, levegő után kapkodva és tetőtől-talpig leizzadva kilépett az utcán. Az órájára nézett. Az egész rablás nem volt több tíz percnél. De máris egy csomó pénzzel lett gazdagabb, szóval megérte. Nem akart a szálló előtt szobrozni, sőt agyában előjöttek a félelem gondolatai is. Ha Marcus rájön mi történt, előkerül az ő neve is, hiszen ő tudott a pénzről. Persze számtalan gyanúsított lehet, akárki a munkás szállóról, vagy valamelyik haver. De akkor is keresni fogja, és neki kell a gyorsabbnak lennie.Wenford sietősen rótta az utcákat és egyenesen haza ment.
