A továbbállás egyszerű, amit hátra kell hagynod, az teszi nehézzé

Hát elérkeztünk ennek a történetnek a végére. Én szerettem írni ezt a sztorit, anno terveztem folytatást is hozzá, de végül nem lett belőle semmi. Köszönöm a kommenteket, vagy hogy egyáltalán ide kattintott valaki. Ha esetleg így az utolsó fejezetnél valakinek kedve támadna kifejteni a véleményét, ne tartsa vissza semmi!!!Thx.

Remélte, hogy Chelsea már otthon lesz, de nem így volt. Várt rá vagy fél órát, mert élt benne az a romantikusnak mondható álmodozás, hogy együtt lépnek le és új életet kezdenek valahol távol ettől a külvárosi szemétteleptől. Azt akarta hogy a lány is vele menjen, hogy osztozzon az életében, de aztán rájött, nem sodorhatja veszélybe Chelsea-t, egyedül kell mennie. És sietnie kell. A szekrényéből előrángatta a sporttáskáját és hanyagul bele dobálta a ruháit, személyes holmijait. Majd a konyha asztalra tett öt ezer fontot és egy papírra néhány sort írt a lánynak.
Chelsea!
Egy kisebb pénz összegre tettem szert, kérlek ne kérdezd hogyan. A lényeg, hogy most el kell mennem, nem akarok zűrt se neked, se magamnak. Itt hagyok neked öt ezer fontot. Költsd amire akarod, vegyél szép ruhákat, élvezd az életet. Nem örökre búcsúzom, hamarosan vissza térek a városba. Talán már fél év, egy év múlva, nem tudom még. A szobát ne add ki másnak, mert biztos hogy még találkozunk. Most talán gyűlölsz és amint ezt a levelet olvasod, kedved támadna megpofozni engem, kitudja, talán meg is érdemelném, hogy csak így lelépek, egy szó vagy köszönés nélkül. Nem tehetek mást,  ha visszajöttem mindent elmagyarázok, de egy fontos, és ezt ne felejtsd el: SZERETLEK ! Norman Wenford.
A papírt a pénzzel együtt a konyha asztalon hagyta, majd bezárta az ajtót és a kulcsot a zsebébe rakta. Hiszen ha visszajön, márpedig így lesz, egy ideig szüksége lesz a szobára. Reménykedett benne, hogy addigra Marcus pénze gyarapodni fog, gazdagon lépi át ennek a nyomorúságos panelnak a küszöbét, és nem sokáig fognak majd itt lakni. Elköltöznek egy szép házba és elveszi Chelsea-t, lesznek gyerekeik és boldogan élnek. De hol van az még ?! Wenfordot vissza rántotta a valóság keserűsége, amint bandukolt az utcán, vissza sem nézve az égbe nyúló tízemeletes házra, ahol élete legboldogabb pillanatait élte meg, hiszen rátalált a szerelem. Léptei Frankie kocsmája felé vitték. A raktár felől közelítette meg és úgy mászott be az ablakon, mint valami tolvaj. Szégyellte is magát érte rendesen, de nem akart most találkozni a fiúkkal. Nem tudott volna nekik mit mondani és félt, ha nagyon marasztalják, nem is megy sehova. Itt is hagyott az asztalon öt ezer fontot és egy üzenetet.
Frankie!
Köszi az állás ajánlatodat, de most nem mehetek hozzád dolgozni. Túl sok feszültség van bennem és Tommy emléke is még élénkben itt van a fejemben. Felejtenem kell, friss levegőt szívnom, ezért elmegyek a városból. Valahol máshol keresek új munkát. De nem akarok hálátlannak látszani, ezért hagyok itt neked öt ezer lepedőt. Tudom, hogy sokkal tartozom neked, nagyon sokkal, talál túl sokkal is, hiszen te voltál, aki az embert látta bennem és alkalmazott, mikor betévedtem ide. Adott egy esélyt, még ha nem is érdemeltem meg. És ezt sosem felejtem el neked. Ez a pénz a tied, azt csinálsz vele amit akarsz, szétoszthatod a fiúk között, meg is tarthatod, de akár emelhetsz egy szép síremléket Tommynak. Tudom, hogy mindenképpen jó célokra fogod felhasználni. Örülök, hogy nem adod el a bárt és vissza is fogok jönni egyszer. Nem is olyan sok idő múlva, de most ki kell szakadnom ebből a környezetből, mert különben sosem leszek a régi. A kurva életbe, mit is írhatnék még ? Hiányozni fogtok, de nagyon ! Vigyázz magadra és arra a két idiótára Ratra és Fun boyra is ! Viszlát legközelebb. Wenford.Wenford elrendezte az asztalon a pénzt, majd ami még maradt azt a zsebébe tette és kimászott az ablakon. Fél szemmel pár lépés után vissza tekintett a bárra, ahol sok tanulságos, kalandos, néha nehéz percet töltött és érezte a búcsúja nem örökre szól. Frankie bárjától egyenesen a vonat állomásra ment, oda ahonnan annak idején elindult a városba, két táskányi cuccal, munkát keresve. Jegyet vett az éppen induló vonatra és maga sem tudta hova megy, de úgy döntött, majd csak kiszáll egy számára szimpatikus állomáson, ahol talán szintén kegyeibe fogadja a szerencse és belépve egy bárba, munka is akad neki. A vonat egyik üres fülkéjében foglalt helyet, csomagját felrakta a tartóba, majd leült és mereven bámult ki az ablakon át az elhaladó tájakra. Két és fél órát utazott és a végállomáson szállt le. Már verőfényes kora délután volt. Ki hitte volna ? Reggel még a tv-t bámulta, délután meg már egy ismeretlen városban kószál, zsebében jókora összeggel...Lám, milyen fura az élet...
Meleg idő volt, a nap sugarai erősen tűztek és mintha egyenesen Wenfordot simogatták volna. A fiú kabátját lazán a vállára hajította, másik kezében sporttáskája volt. Nézte a jövő-menő emberek tömegét, a piszkos üvegű kirakatokat, tele szemetes kukákat, amik minden komorságuk ellenére egy új jövő ígéretét hordozták magukban. És Wenford maga sem tudta miért, de hirtelen mosolyogni kezdett. Annyira, hogy úgy érezte, még a szíve is mosolyog. Így ment végig az idegen utcákon, ezzel a kedves mosollyal az arcán. Most nem zavarta semmi sem. Biztos volt benne, hogy az elmúlt hetek sokkos, rémisztő napjait el tudja felejteni ebben az új városban, talál melót, lesz albérlete, új ismerősei és talán barátai is. Később pedig ismét a régi Norman Wenfordként térhet vissza.
Haza...
Igen, biztos hogy így lesz !    
- vége -