- Gyere. - biccentett egykedvűen Wenford.
Chelsea belépett a szobába és leült a fotelbe. Szomorúan tekintett végig a fiún, akin nagyon meglátszottak az elmúlt hetek nyomorúságos körülményei. Alaposan lefogyott, és bár sosem volt kövér alkat, most a bordái úgy hasogatták fel bőrét, mint kés a vajat. Úgy nézett ki, mint aki hetek óta éhezik. Arca is beesett volt, a haja növésnek indult.
- Készítsek valami ennivalót ? - kérdezte Chelsea.
- Nem kösz, nem vagyok éhes. - felelte Wenford.
- Nagyon lefogytál, szeretném ha kicsit rendbe jönnél. - mondta Chelsea.
- Akkor sem vagyok éhes. - kapott magára egy pulóvert Wenford.
- De bármit elkészítek, csak mond mit ennél szívesen...- próbálkozott ismét a lány, hogy evésre bírja Wenfordot, de ő dühösen felcsattant.
- Fogd már fel, hogy nem vagyok éhes, a rohadt életbe ! És ne aggódj miattam, majd rendbe jövök, nem kell anyáskodnod !
Chelsea ledöbbent, nem ezt a hangnemet várta.
- Annyira furcsa lettél Wenford...- jegyezte meg.
- Mégis mit vártál ? - kérdezte gúnyosan Wenford.
- Megváltoztál. Hol van az a srác akivel összejöttem ? Én azt szeretném, hogy megint olyan legyél mint régen. Hiányzik az igazi, a régi Norman Wenford. - és Chelsea elsírta magát.
- Már semmi sem lesz a régi Chelsea. Sajnálom, ha bunkónak látszom, de Tommy halálával minden más lett. Én is. A kórház meg kiölte belőlem még azt a keveset is, ami Tommy halála után megmaradt bennem. Hidd el, nem akartam én sem ilyenné lenni. - mondta Wenford érzéketlen hangon, a csupasz fal felé fordulva. Chelsea ránézett és megtörölte könnyes arcát.
- Frankie-ék mindent elkövetnek, hogy legyen kedved ismét élni. Tudom, hogy Tommyt már nem hozhatja semmi sem vissza, de az életnek mennie kell tovább. Bármilyen szívtelenül hangzik, de ez így van. Én is hasonlóan éreztem Irw halálakor, tudom min mész át most. Az idő majd valamelyest könnyebbé teszi az egészet...És Frankie azt mondta, pár hétig még itthon pihensz, aztán mehetsz is vissza a bárba dolgozni. Ők mindenben támogatnak. És persze én is segítek...
- Tőlem...- vont vállat flegmán Wenford.
Wenford tehát egyenlőre otthon maradt pihenni és felkészülni, hogy majd ismét munkába áll. Eleinte tetszett is neki, hogy lazsálhat, de a tizedik napon, ami egy szerda volt, már nagyon unatkozott. Rabnak érezte magát a panel falai között. Csak feküdt az ágyon és bámulta az idióta vetélkedőket a tv-ben. Chelsea dolgozott, így minden nap egyedül volt estig a lakásban. Unalmában egymás után szívta a cigiket, erre a kórház után szokott rá és bár fulladt tőle néha, meg szédült is, de még mindig jobb volt a kábszernél, meg a piánál.
Bámulta a tv képernyőjén villódzó fényeket és arra gondolt csinálnia kellene valamit. De mivel egy vasa sem volt, meg volt kötve a keze. Tehát kellene egy kis pénz. Sőt, inkább sok pénz. Talán beindíthatna valami saját vállalkozást, vagy csak egyszerűen meglephetné Chelsea-t valamivel, vagy kipofozhatná ezt a lelakott lakást. Szüksége van pénzre. Vagy húsz ezer fontra. Ezzel akár mindent újra kezdhetne, új életbe vághatna bele. Mert mindenhez volt kedve, de ismét Frankie bárjában dolgozni nem. És eszébe jutott a jó öreg Marcus Allberry, meg a titkos kis dugi pénz a munkás szálló alagsorában. Ha még nem vitte el máshová, akkor a hülye is el tudja onnan lopni. Marcus nagy hibát követett el, hogy megbízott Wenfordban, azt hitte haverok és megmutatta neki a pénzt. Marcus most úgyis dolgozik, és amíg távol van, Wenford szépen lenyúlhatná a pénzt.
Wenford már csak azt vette észre, hogy remegve kapkodja magára a ruháit, pillanatok alatt az utcára ér és kitartóan megy a szálló felé. Délelőtt volt, az utcán alig járkáltak emberek. Bízott benne, hogy a munkás szálló is ilyen kihalt lesz. Lihegve ért oda és miután elszívott egy cigit a megnyugtatására, benyitott a régi kapun. Az öreg portás békésen szunyókált a fülkéjében, észre sem vette hogy Wenford el sétált előtte és az alagsor felé megy. Végig rohant a folyosón és megállt a jól ismert ajtónál. Zárva volt. Wenford káromkodott egyet, majd egy határozott rúgással berúgta az ajtót. Por szállt az arcába, mintha évek óta nem jártak volna itt, pedig tudta Marcus naponta lejár ide ellenőrizni a féltve őrzött pénzecskéjét. Wenford a szekrényhez lépett és a földön talált vasdarabbal felfeszítette az ajtókat.
Kinyitotta a szekrényt és nagyot dobbant a szíve. A már látott dobozok, zacskók mind a helyükön voltak. És ha ezeket nem vitték el innen, talán a pénzt sem. A felső polc sarkában már rá is talált az átlátszó műanyag tasakra és az abban lévő újságpapírba göngyölt pénzre. Hirtelen elöntötte a veríték. Szorította markában a zacskót és a lelki ismerete vadul figyelmeztette. Legjobb lenne vissza rakni oda ahonnan elvette és eltűnni. A tűzzel játszott. Bármikor arra tévedhetett volna valaki, netalán tán Marcus, aki biztos agyonverné ezért. Vagy sittre kerülne. Mérlegelte magában a dolgokat, mi lenne a jó. Továbbra is mosogató lében turkálnia éhbérért, vagy egy teljesen új lapot maga elé húzva megvalósítani minden álmát ? Nem is válaszolt magának, dzsekije zsebébe gyűrte a pénzt, aztán kiszaladt a szobából, még az ajtaját sem csukta be. Végig rohant a folyosón és mire felért az alagsorból igyekezett nyugodtabbnak látszani, hogy ne keltsen gyanút. Lazán intett a portásnak, aki akkor eszmélt fel álmából. Majd remegő lábakkal, levegő után kapkodva és tetőtől-talpig leizzadva kilépett az utcán. Az órájára nézett. Az egész rablás nem volt több tíz percnél. De máris egy csomó pénzzel lett gazdagabb, szóval megérte. Nem akart a szálló előtt szobrozni, sőt agyában előjöttek a félelem gondolatai is. Ha Marcus rájön mi történt, előkerül az ő neve is, hiszen ő tudott a pénzről. Persze számtalan gyanúsított lehet, akárki a munkás szállóról, vagy valamelyik haver. De akkor is keresni fogja, és neki kell a gyorsabbnak lennie.
Wenford sietősen rótta az utcákat és egyenesen haza ment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése