Vezeklés és változások

Sötét alagutat látott fénnyel a végén és ott állt Tommy is, aki mosolyogva hívogatta. Wenford egyre közelebb ment a fényhez, szinte már elérte a kezeivel és megnyugvás árasztotta el, de a legutolsó percben mégis távolodni kezdett tőle a szikrázó kép, aztán eltűnt. Nagy feketeség lett a helyén és Wenford ott találta magát a valóságban. A nagy semmiben. A helyi kórház addiktológiai és pszichiátriai osztályán. Ahol aztán Wenford egyedül lehetett saját meghasonlott énjével. Nem néztek rá, nem törődtek vele, elmúlt már az életveszély. Wenford pedig szenvedett. Borzasztó volt. Senkit sem érdekelt mi van vele, mindenki közönyös volt az állapotával szemben. A nővérek szinte be sem néztek a kórtermébe. Wenford egész álló nap az ágyon fetrengett és alig aludt valamit. Mikor Frankie, Rat, Fun boy és Chelsea meglátogatták akkor is csak feküdt ott, érzéketlenül, az összevizelt pizsamájában és bámulta a falat.
- Tudod hogy majdnem meghaltál, te fasz ! Na most ugassál, hogy nem érdekel a halál. - motyogta fátyolos hangon Rat.
Wenford nem mondott erre semmit, keserűség volt a lelke legmélyebb zugában is.
- Már vagy három hete fekszel itt. Sokáig eszméletlen voltál. Örülök, hogy már jobban vagy. - mondta Chelsea csendesen.
- Jobban ? - gúnyolódott Wenford és még jobban magára húzta a takarót, rá sem nézett a lányra.
- Most úgy csinálsz, mintha haragudnál ránk, amiért meg mentettük a szánalmas életedet. Nekünk kellene haragudnunk, tudd meg ! Te hülye bunkó ! Semmit nem értesz ! Tommy nekem is a barátom volt ! Érted ? A barátom ! A faszomba, elvesztettem a barátomat. Tudod mi van itt legbelül ? Egy nagy fekete lyuk ! - mutatott a szívére Fun boy. Most egyáltalán nem olyan volt, mint régen. Komoly volt és gondterhelt. A gyász látszott az arcvonásaiban. Wenford sosem látta ilyennek.
- És miben halt meg Tommy ? - kérdezte váratlanul. Mind összenéztek, majd Frankie nagy sóhajjal átvette a szót.
- Heroin túl adagolás vitte el. Jól benarkózott, leült a kanapéra a tv elé és megállt a szíve...Ennyi...
- Nagyon szép temetése volt. A szülei jól megszervezték. Kár hogy nem lehettél ott. - tette hozzá Rat. 
- Rájöttünk, hogy annyi mindent nem tudtunk Tommyról. Oké, hogy skót, de azonkívül tök jó fej szülei vannak és tavasszal lett volna tizenkilenc...- mesélte Fun boy.
- Tizenkilenc...- ismételte el szörnyülködve Frankie.
- És Anie hogy bírja ? - kérdezte Wenford.
- Össze roppant, a szülei elvitték magukhoz Slough-ba. - válaszolta Fun boy.
Wenford a falnak fordult.
- Meg akartam halni. Miért nem engedtétek ?
- Mert azt nem lehetett ! A faszomba ! Neked még egy csomó feladatod van az életben. Ha felgyógyulsz dolgozhatsz ismét nálam...- jelentette ki Frankie.
Wenford felkapta a fejét és most először mutatott érdeklődést valami iránt.
- De te eladod...- kezdte volna, de Frankie hevesen belevágott.
- Nem. Tommy halála ráébresztett, hogy nem kell nekem a szaros új élet, tele nővel, piával. Nem szabad csak úgy kidobni a szemétbe, amit eddig össze hordtam. Rájöttem, hogy nem szabad megválni az igazi értékeimtől. És ami nekem fontos az a bárom és ti, a barátaim...Nem adom el a bárt, Steelsenék menjenek a kurva anyjukba. 
Wenford elmosolyodott. Titokban mindig is sejtette, hogy Frankie túl gyáva lenne hogy eladja a kocsmát. Vagy túl nagy a szíve. 
A kórházban töltött hetek alatt Wenford ízelítőt kapott a valódi emberi kegyetlenségből. A silány koszt kikezdte a gyomrát és utálta, amikor a nővérek kiröhögték, vagy az orvos gúnyolódva beszélt vele. Nem volt nap, hogy ne gondolt volna Tommyra. Bár nem rég óta ismerte, de számos emlék fűzte hozzá ami mind megmelengette a szívét a kórház kényelmetlen ágyán és fagyos csempéjű falai között. Iszonyatosan hiányzott neki a fiú és mindig úgy érezte, nem csak az életéhez, a halálához  is köze van. Persze nem közvetetten, de ha akkor nem hagyja, hogy egyedül menjen Anie-hoz a macskával, talán másképp alakul minden. Talán leisszák magukat valahol és ez az életnek nevezett valami megy tovább. De így...Tommy már nem lehet köztük.
Aztán eljött a nap, végre haza engedték a kórházból. Chelsea jött érte, segített vinni Wenford cuccait. Egész úton egy szó sem esett köztük, Wenford nem akart beszélni, Chelsea meg nem akarta faggatni. Mikor haza értek, Wenford nem Chelsea szobájába ment, ahol már hetek óta lakott, hanem behúzódott a saját szobájába. Ahol minden a régi volt, semmi sem változott. Ledobta a csomagjait a földre és csak állt ott percekig magába szívva az otthon levegőjét, de nem érezte, hogy ez olyan jó lenne. Üres és kiégett volt a szíve.
Éppen öltözködött, amikor Chelsea bekopogott hozzá.