Kábulat

Boldog új évet!!!

- Ja...jó....holnap 9 órakor itt leszek. - ígérte álmatag képpel Wenford. 
Frankie a srácokra nézett, azok harsány nevetésben törtek ki.
- Ez jó, 9-re ! El vagy tévelyedve kisapám. - jelentette ki Tommy.
- Te barom, ez nem valami luxus szálló. Ez egy kocsma. Gyere 7-re ! - vihogott Fun boy.
Wenford kelletlenül bólogatott és közben behúzta a kabátja cipzárját. Nem szerette, ha rajta gúnyolódnak.
- Most már tudom. Akkor reggel 7-re jövök. - mondta halkan.
- Na így már mindjárt más. Látom, jó kollektíva leszünk mi ketten. Holnap bevezetlek a szakma rejtelmeibe. - veregette meg Wenford vállát Frankie. Wenford grimaszolt egyet, aztán elindult kifelé a kocsmából.
Haza térés előtt ivott egy üveg sört egy ital boltban, majd az albérlet felé vette az irányt. A lakásban csend fogadta. Úgy tűnt, Chelsea nincs otthon. Wenford a kabátját lehajította a székre és végig dőlt az ócska kanapén. Egy percre lecsukta a szemét, fáradt volt és álmos. Legszívesebben aludt volna, de hát még korán volt, be sem sötétedett. Felült hát az ágyán és előkotorta a zsebéből azt a cigit, amit a srácoktól kapott. Talált egy öngyújtót is. Gyorsan rágyújtott és csak fújta a füstöt a szobában. Elég régen szívott már marihuánás cigarettát, legtöbbször más, sokkal komolyabb eszközökhöz folyamodott, ha kábulni akart, heroinhoz, vagy morfiumhoz, de most jó volt ez is, jobb híján.
Hamarosan ismét érezte magán a fű jótékony, búfelejtő hatását, a gátlások feloldódását, a hihetetlenül feldobott hangulatot. Valahogy úgy volt vele, hogy az egész világ ő érte van, és ami jó és szép, vele történhet csak meg. Feküdt az ágyon és csodaszép képeket látott, már nem a valóság szürkesége tornyosult felé, az mint valami árnyék, eltűnt a színes hallucinációk fényében. 
- A kurva életbe, hugyoznom kell ! - állapította meg egyszer csak  és tántorogva vonult ki a mellék helyiségbe. Piszkos csempe és egy annál is mocskosabb padló fogadta, na meg az elhanyagolt WC kagyló, ami most mint valami ismeretlen mélység tátongott számára. Wenford undorodva csóválta a fejét.
- Micsoda átbaszás ! Hogy néz itt ki minden ! Ennyi pénzért ! 
Aztán ügyetlenül lehúzta a nadrágja cipzárját.
Miután végzett és kijött a fürdőszobából. Érezte, hogy nincs maradása. A panel lakás falai, mintha rá akarnának omlani, tiszta levegőre volt szüksége. Mire észbe kapott, már röhögve futott végig a néptelen utcákon és fogalma sem volt, merre tart. A méterek sorra tűntek el a háta mögött. Addig futott, ameddig a tüdeje perzselt és szédült a levegő hiánytól. Nevetve dobta el magát a földön és körbe sem nézett hol lehet. Az ég kékje forgott vele, ahogy minden más is. Aztán pár perc múlva felkönyökölt és megpillantotta a város határában lévő kísérteties szennyvíz tisztító csatorna rendszert, ahol hajléktalanok és a társadalom szélén álló emberek húzták meg magukat. A távolból kutya ugatás ütötte meg a fülét, de amúgy csend volt. Túl nagy csend és mintha az egész élete messze került volna tőle. Madarak cikáztak a sápadt égbolton és minden olyan békésnek tűnt Wenford elkábult agyában. Bár csak így maradhatott volna ! Wenford megkerülte a szennyvíz tisztítót és úgy indult haza. A léptei még mindig szokatlanul könnyűek voltak, a kedve határtalan és mind untalan rátört a nevetés, csak nem tudta miért. Talán, mert az élet bekábulva ilyen hazug módon gyönyörű ?!
Képek törlődtek ki az emlékezetéből, de az tisztán beugrott, amint az ócska lábtörlőn állt, a hetedik emeleten és a lakás kulcsai után keresgélt. Már teljesen be esteledett. És nem emlékezett, hol töltötte azokat az órákat, amiket elfelejtett. Bebotorkált a szobájába és lefeküdt. A reggel így talált rá, siralmas állapotban. Az ágyán hevert, mint valami ott felejtett ruha darab. Nem tudta mikor került oda. A ruhái izzadtak és nyirkosak voltak, áradt belőlük a csatorna szag. Wenford szédülve tápászkodott fel a kanapéról és a ruhái között kezdett el keresgélni, ilyen elhanyagoltan csak nem mehet első nap dolgozni. A csomagjából előhalászott egy másik farmer nadrágot és egy tiszta inget, majd három negyed 7 után a szokásos kord dzsekijében és fejében a jól ismert szorítással ott állt Frankie bárjának ajtajában. 
- Na itt van a mi kis újoncunk ! - köszöntötte Frankie, aki az üres bárban éppen billiárdozással múlatta az időt. Wenford halványan mosolygott, majd behajította a kabátját a raktárba, aztán vissza ment és egyik asztalhoz leülve figyelte a férfi játékát.
- Na mi van ? Elég fanyar a képed. Nem esett jól felkelni reggel ? - kérdezte Frankie.
- Semmi bajom.- terelte a témát Wenford, de Frankie eszén nem tudott túl járni.
- Ez mond annak, aki elhiszi. Szóval, mi a szar történt veled ?! - érdeklődött a dákóval a kezében.
Wenford hanyagul vállat vont.
- Marihuánás cigi. - felelte.
Frankie arcán döbbenet ült ki, aztán gúnyosan felkacagott.
- Beszívtál faszfej ?! És még te mondogattad, hogy új életet kezdesz ? Szerintem a mostani életed ugyanolyan, mint a börtön előtti, csak a hely és az idő más. - mondta kissé dühös hangleejtéssel.
Wenfordban is felcsaptak az indulat hullámai.
- Fogalmad sincs, milyen életem volt a sitt előtt, úgyhogy ne magyarázz, nem a te dolgod. - fortyant föl. Legbelül persze tudta, hogy Frankie-nak jogos a felháborodása, nem csak neki, hanem magának is kurva nagy csalódást okozott. És a legszarabb az egészben, hogy most már azt sem ígérheti meg, hogy nem fordul elő többször. Elkapta a gépszíj és ebből nem lehetett csak úgy kiszállni. 
Frankie széttárta a karjait.
- Oké, igazad van ! De akkor irány az a kibaszott mosogató ! Tegnap hagytam ott neked vagy 25 poharat, amit nem volt kedvem záráskor elmosni. Ja és ki kéne ganézni a raktárat. Úgy láttam, lakik ott egy nagy kövér patkány ! - adta ki komoly képpel az utasítást és ismét a billiárd asztal felé fordult. Wenford még fél másodpercig bámult a semmibe, aztán össze szedve a lelki erejét, a mosogatóhoz indult.

Ti aztán jó hülyék vagytok mindannyian...

A fürdőszobából Tommy és Fun boy ugrottak elő nagy röhögések közepette. Wenford úgy érezte, a szíve is kihagyott egy ütemet a rémülettől. Mindig is rosszul kezelte a hirtelen dolgokat, ez meg egyenesen sokkoló volt, hiszen mindenre számított, de erre nem.
- Hello ! - intett vigyorogva Fun boy és elégedetten megveregette Tommy hátát, ezzel jelezve, hogy jó kollektíva volt.
- A jó kurva anyátokat, mi a faszt kerestek ti itt ?! - ordította magából kikelve Wenford, amint szavak jöttek a szájára. Teljesen leizzadt és a gyomra is begörcsölt az élménytől.
Fun boy lazán vállat vont.
- Gondoltunk meglátogatunk, utána nézünk berendezkedtél e, hogy jól érzed e magad. Tudtuk hol laksz, így...
- Nem ismeritek azt a rohadt csengőt, a szívbajt hoztátok rám...- Wenford szörnyen mérges volt.
- Minek ide csengő, be lehet jutni másképp is. - árulta el Fun boy.
- Tényleg, hogy is jöttetek be tulajdonképpen ? - nézett Tommyra Wenford, aki csak a vállát vonogatta és a padlót bámulta.
- Fun boyt kérdezd, az ő ötlete volt az egész, ő ilyen vandál...
- A faszomba, jó ötlet volt mi ? - röhögött még mindig a saját idétlenségén Fun boy.
- Remek ötlet volt. Szóval, hogy jöttetek be ? - vágott a szavába Wenford idegességtől még mindig remegő hangon.
- Á, az most nem fontos. - húzta el a száját Fun boy és hidrogénezett haját igazgatta.
- Soha, de soha többet ne csinálj ilyet, érhető ? - fújtatott Wenford és megragadva Fun boy pulóverét a falhoz nyomta a fiút, akinek az arcáról lehervadt a mosoly, sőt kicsit meg is ijedt.
- Oké Wenford. Relax...- motyogta és enyhíteni igyekezett Wenford szorításán.
Wenford hirtelen elengedte Fun boyt, aki levegőért kapkodva dőlt a falnak.
- Van cigitek ? - kérdezte Wenford halkan.
Tommy Fun boyra nézett, majd megszólalt.
- Naná hogy van testvér ! Egy egész finom marihuánás cigit tartogatunk a számodra. Tessék, vedd csak el és gyújts rá ! - nyúlt a zsebébe Tommy és rövidesen egy szál cigit nyomott Wenford kezébe, akin szédülés lett urrá. Te jó Isten, milyen régen volt már, mikor füves cigikkel kábította magát. Izzadt a tenyere, ahogy zsebre vágta a cigarettát.
- Majd később. - vetette oda a két csodálkozó fiúnak.
- Amúgy Frankie-től jövünk, azt mondta, gyere be a bárba, kell egy kis élmény beszámoló. Tudod...- magyarázta Fun boy.
- Tudom. - vágta rá szűkszavúan Wenford. Kicsit még neheztelt a fiúra a hülye vicce miatt.
- Na, akkor ne várassuk, menjünk. - indult Tommy a lakás ajtaja felé. Wenford még vissza szaladt a szobájába, meghúzta a piás üveget a kabátja zsebéből, majd a többiek után eredt.
Frankie bárjában már az ismerős cigaretta füst és italszag fogadta. A férfi intett nekik, ahogy beléptek és a sarokban lévő asztalra mutatott. Oda ültek le. Frankie gyorsan kiszolgált még két vendéget, majd leült közéjük.
- Későbbre vártalak...- jegyezte meg.
- Én később is jöttem volna, ugyanis aludtam, de ez a két faszfej valahogy bejutott a lakásba és halálra rémisztett. - mesélte még mindig feldúltan Wenford.
- Mégis mi történt ? - kíváncsiskodott az asztalra könyökölve Frankie.
- Nem lényeg. - legyintett Wenford.
- Akár mi is volt, fogadok, hogy Fun boy találta ki ? - húzta fel a szemöldökét Frankie.
- Igy van. - bólogatott Wenford.
- Ne izgulj miatta, olyan primitív, hogy fát lehet vágni rajta. - bökött Fun boy felé nem titkolt megvetéssel Frankie. 
- Menj a francba Frankie ! - ordított fel Fun boy sértődötten.
- Na és milyen a lakás ? - érdeklődött Frankie.
- Elmegy. - válaszolt Wenford a hetedik emeleten lévő, nyomasztó, lepukkant, ósdi albérletre gondolva.
- Elmegy ? Csak így, elmegy ? Eddig hol a frászban laktál, a villa negyedben ? - rökönyödött meg egy pillanatra Frankie.
- Úgy érti lakható.- helyesbített Tommy.
- Van ott egy lány, Chelsea a neve, övé a lakás. De látszólag nem sok vizet fog zavarni. mondta Wenford.
- Ja, majd jól meglesztek. - vihogta Fun boy és Wenford egyből sejtette mire gondol.
- Te beteg vagy. - csóválta a fejét.
- Hé, hé Frankie ! - száguldott ekkor végig a kocsmán Rat. Az asztal előtt lefékezett és megtörölte izzadt homlokát.
- Mi lelt téged édes fiam ? - nézett rá Frankie.
- Hát...hát...- lihegte Rat.
- Túl sokat szívott. Mondtam, hogy meg fog neki ártani. - legyintett Fun boy. De Frankie most valahogy nem volt vevő a humorára. 
- Befoghatnád már a pofád Fun boy. Én örülnék neki. - grimaszolt, mire Fun boy puffogva bár, de elcsendesedett.
Frankie ismét Ratra nézett, aki lelkesen adta elő a mondani valóját.- Az előbb az autó bontó mellett mentem el, kiárusítás van, minden tök olcsó és láttam is egy tök szuper kasznit, igaz hogy piros színű, de kurva jó állapotú. A bontó főnöke, a dagadt Henry azt mondta, ha akarod össze rak egy autót és olcsón megszámítja neked...
- Na és kit érdekel ? Frankie nem is tud vezetni. - röhögött fel Fun boy.
- Ezt benézted, mert van jogsim és engem igen is érdekel a téma. Kéne egy járgány hogy ne koptassam a lábamat. Egy bár tulajához autó is dukál. - hurrogta le Fun boyt Frankie és igazított egyet vizes és zsírfoltos kötényén.
Wenford egy ideig hallgatta őket és közben megállapította, hogy irtó fura, nem gyengén flúgos társaságba keveredett, de cseppet sem bánta. Aztán a gondolatai egészen másfele kavarodtak el. Vissza kalandozott a börtönben töltött majd egy évéhez, az egyforma uniformist viselő rabokhoz. Látta magát a legalább két számmal nagyobb kék rab ruhájában, amint a zsúfolt ebédlőben állt sorba a silány kosztért. Maga sem tudta, miért pont most tolakodtak a fejébe ezek a régi képek. Hideglelést kapott tőlük.
- Holnap munkába is állhatsz ! - bökte oldalba Frankie, ezzel megtörve a nem túl kellemes emlékeken való agyalást. Wenford másodpercek alatt vissza zökkent a valóságba.

Chelsea

Az egyik ajtónál megállt és a kezében lévő cetliből megállapította, hogy ez az a cím. Becsengetett és kis idő múlva nyílt az ajtó. Egy lány állt ott, barack színű köntösben, kezében valami zöldség utolsó falatjaival. Kissé csodálkozva meredt Wenfordra.
- Öö..hello..én az albérlet miatt jöttem ! - nyögte ki Wenford, miközben zsebébe süllyesztett kezével az italos üveget szorongatta. Igyekezett a józan ember benyomását kelteni.
A lány egy pillanatig habozott, majd szélesre tárta az ajtót.
- Akkor jó, gyere beljebb ! 
Wenford belépett a sötét kis előszobába. A lány gyorsan felkattintotta a villanyt.
- Tehát az albérlet miatt jöttél...- ismételte el az előbb hallottakat, miközben nem titkoltan végig mérte Wenfordot, akit ez a vizslató nézés már-már zavart.
- Hát igen, de ha már van jelentkező aki beköltözne, itt sem vagyok. - vágta rá, mert a lány úgy nézte, hogy a pillantása szinte ketté szelte. Úgy érezte, a legjobb lenne, gyorsan kifutni onnan.
A lány bólogatott.
- Nos igen, jelentkező az van. Az öreg fickó a kutyájával, a fél süket orosz balett táncosnő, meg a 65 év körüli, kiélt, nimfomán tanítónő. Csupa jó társaság...
Wenford nem tudta, a lány viccnek szánta e az előbbieket, de vigyorogni kezdett.
- És én alkalmasnak látszok ? - kérdezte.
A lány bizonytalanul vállat vont.
- Aha. Na gyere megmutatom a lakást és a szobát, amiről szó lenne. - mondta és elindult.
- Ez itt a konyha. De nem túl sűrűn futunk össze itt, nem vagyok az a tipikus konyha tündér. - mutatott az aprócska kis konyhára, ami közvetlenül a bejárati ajtónál volt és a katonás rendből ítélve, a lány csakugyan nem sok időt töltött ebben a helyiségben. 
- És ez a fürdőszoba. - nyitott ki még egy fehérre mázolt ajtót. Wenford bekukkantott. Ha lehet, még a konyhánál is kisebb területű volt, kissé málló vakolattal, ősrégi káddal, csappal és WC kagylóval, amik már szinte megsárgultak. Kopott függöny lengedezett az ablakon. A mosógép tetején egy kék műanyag kosárban mosásra váró ruhák.
- Közösen használjuk majd a fürdőszobát, a konyhát, de ne félj, ritkán leszek az utadban. - mondta a lány és vissza zárta a fürdőszoba ajtaját. Wenford bólogatott és elnézte az előszoba falait, ahol szinte minden méteren egy fekete hajú srác képe díszelgett.
- Én egyébként Chelsea Cooper vagyok. Én lennék a házi nénid. - mutatkozott be a lány.
- Norman Wenford, de csak szólíts Wenfordnak. - nyújtotta a kezét Wenford. Kezet ráztak, aztán fél percig csak hallgattak, majd a lány hirtelen egy újabb ajtóhoz ment.
- Nos, és akkor ez lenne a lakosztályod Wenford ! - nyitotta ki az ajtót. A szoba első látásra elég nyomasztónak tűnt. A sárga piszkos falakat, amikre nagyon rá fért volna egy festés, itt-ott képek és egy tükör takarták. Az egyik sarokban egy heverő volt, párnával és takaróval, nem messze tőle egy kör alakú fa asztal és egy réges-régi karosszék. Hatalmas piros szőnyeg fedte a kopott parkettát. Régi csillár függött a plafonon, az ablakon egy naptól kifakult sötétítő függöny. 
Wenford hallgatott. Magában végig vette a helyeket, szobákat, ágyakat, ahol már aludt. Nem is tudta, jót vagy rosszat gondoljon.
- Megfelel ? - törte meg a csendet Chelsea.
- Igen, jó. - mondta szűkszavúan Wenford.
- Nézd, tudok róla, hogy nem egy nagy szám, de mit akarsz ennyi pénzért ? Nekem sürgősen szükségem lenne egy albérlőre, mert nincs állásom és lassan kifogyok a tartalékaimból. Szóval mindenképpen kiadom, ha neked jó, máris költözhetsz. - magyarázta a lány, mert talán nagyobb ovációt várt a szoba láttán, de Wenfordra rászállt a részegséget kísérő közönyösség, fáradtság. Azonkívül tudta, nem válogathat. Frankie ezt nézte ki neki és el kell fogadnia.
- Mondtam hogy jó. - erősítette meg az előbbi válaszát és beljebb ment a szobába. A kezében lévő csomagokat az ajtó mellé rakta.
- Ez minden cuccom, majd délután berendezkedem. - mondta még és a homályos ablakhoz ballagott. Kinézett a betonrengetegre, a ritkás zöld növényzetre és az lepusztultságra. Majd sóhaj kíséretében a zsebébe túrt és kivette onnan a Frankie által adott pénzt. Vissza ment Chelsea-hoz és a kezébe nyomta. A lány átszámolta a pénzt és a fejét rázta.
- De hát ez jóval több, mint amit a hirdetési újságban közzétettem. - döbbent meg.
- Nem baj. Vedd úgy hogy kaucio, vagy mi. - mosolyodott el Wenford.
- Hát oké...Akkor itt vannak a lakás kulcsai. - nyújtott át egy kulcscsomót Chelsea Wenfordnak, aki rögtön zsebre vágta azt, aztán ismét csak az ablakhoz ment, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy csakugyan itt van, ebben a lelakott albérletben és itt próbálja újra kezdeni az eddig elcseszett életét.
- Wenford, amúgy gyakran szoktál inni ? - érdeklődött teljesen váratlanul Chelsea.
Wenford össze rezzent, ezek szerint nem játszotta túl jól a szerepét, pedig mindent bele adott.
- Miért ? Úgy nézek ki, mint aki be van állva ? - kérdezett vissza gúnyosan.
- Egy kicsit. Félre ne érts, a te dolgod, de jobb szeretném kerülni az ital miatt problémákat. Mindkettőnk helyzetét megkönnyítenéd szerintem...- magyarázkodott a lány zavartan.
- Légy nyugodt, nem vagyok egy piás idióta. - morgott sértetten Wenford.
- Ilyet nem is gondoltam...Hát akkor...Isten hozott nálam ! Remélem jól meg leszünk ! - mondta még Chelsea és elindult kifelé. Wenford szótlanul bámult utána. Észrevette, hogy kicsit bicegve jár. Vajon mi történhetett vele ? 
Miután csukódott Chelsea mögött az ajtó, Wenford kibújt a kabátjából és az ágyhoz botorkált. Végig dőlt rajta, és már érezte a jól ismert erőtlenséget, pedig még jól esett volna egy korty ital, de nem volt ereje, sem kedve, vissza menni a karos székhez, ahova az italt rejtő kabátot lerakta. 
- Te jó Isten...- csak ennyit mondott, mint ha ezzel nyugtázta volna, hogy igen, a mai napot is elszúrta. És ki tudja, hányat fog még...
Délután ébredt fel, furcsa szorítással a gyomra tájékán és persze az elmaradhatatlan fejfájással. A lakást bejárta a csend. Wenford úgy nézett körbe a helyiségben, mintha sosem látta volna, aztán megbizonyosodott, hogy a nemrég kivett kietlen szobájában fekszik, az ócska heverőn. De a fehér beépített szekrény eddig elkerülte a figyelmét. Vissza csukta a szemét, de csak egy percre, mert mintha motoszkálást hallott volna. Vagy csak a fantáziája játszott vele ?! Wenford feltápászkodott a heverőről és hallgatózott. Megint csend, aztán megint motoszkálás. Mégsem álmodott ! Úgy tűnik, valaki van a lakásban és ez biztos nem Chelsea ! Wenford el lopakodott a szoba ajtajáig és úgy döntött, ki óvakodik és lefüleli az ismeretlent. Már éppen lenyomta volna a kilincset, amikor a neszezés abba maradt. Lehet, hogy mégis csak képzelődött...
- Biztos bediliztem már ettől a sok italtól. - jegyezte meg magában és az ajtónak támaszkodott, várt pár percet, aztán kilépett a szobából. Ismét az idegesítő csend járta át a lakás falait, csak a parketta nyikorgott a léptei nyomán, ahogy végig ment a kis előszobán. Hallucináció...a hangok amiket hallott...a képzelete tréfálta meg...
Ám ekkor váratlanul kicsapódott a fürdőszoba ajtaja, ami majdnem képen találta Wenfordot és ezt követte egy éktelen ordítás. Wenfordban meghűlt a vér is, még levegőt venni is elfelejtett. Mi a jó élet folyik itt ?!

Barátok

Drága kommentelőmnek sok-sok szeretettel XD

- Á Wenford ! Na, hogy aludtál ? - köszöntötte Frankie vigyorogva.
- Mindenki ilyen jókedvű ma reggel rajtam kívül, a faszomba ! - nézett szét a helyiségben Wenford.
- Na apám, amennyi sört te megittál ! Meg még rá ezt-azt. Nem nagyon kellett kínálgatni téged, önkiszolgáltad magad. Hulla részeg voltál, alig bírtalak zárórakor elcipelni ide. - mesélte Frankie. Wenford leült a hozzá legközelebb lévő székre. Szinte nem emlékezett semmire, mint egy film szakadás.
- Berúgtam volna ? - kérdezte magától fél hangosan.
- Mint az állat ! - toldotta meg Frankie és jó ízűen felnevetett.
Wenford kicsit szégyellte magát, nem túl előnyös ha valaki a munka adója előtt az első nap bemutatja az alkohol fogyasztása szokásait. Szeme sarkából körbe pillantott a konyhában. Még ketten voltak ott Frankie-n kívül.
- Jaj de bunkó vagyok ! Wenford, engedd meg, hogy bemutassam a haverokat. Ezt az ütődött töklámpát, Ratot, gondolom már megismerted. - bökött Rat irányába Frankie.
- Ők pedig itt a kiskorúak...
- Hé faszikám a magad nevében beszélj ! - vágott Frankie szavába az egyik srác felháborodottan.
- És a tisztelet ? Pofa be fiam ! Na szóval, ez a fehér hajú hülye gyerek itt Fun boy. - mondta Frankie és a nagyszájú kölyökre pillantott. Az említett srác barátságosan Wenfordra mosolygott.
- Szia testvér ! - és megszorította Wenford kezét, aki kissé megilletődött a fogadtatástól. Fun boy 18-20 év körüli lehetett, bár arcra 15-16-nak tűnt. Igen, az arca volt ami a legfeltűnőbb volt benne és Wenfordot azon nyomban megragadta. Angyalian édes gyerek arca volt, csodálkozó kék szemekkel és ehhez remekül párosult a hidrogéntől tejföl szőke haj, meg a kis ezüst karika a fülében.
- Ez a másik pedig a mama kedvence, alias Tommy. - mutatta be a másik fiút is Frankie. Tommy sem lehetett több 20 évesnél. Szőkésbarna göndör haja volt és olyan átlagos kinézete. Éppen a széken hintázott.
- Hello. - intett oda könnyedén Wenfordnak.
- Nos, most hogy megismerkedtetek, szerintem ehetnénk valamit. - törte meg a pár perces csendet Frankie.
- Remek ötlet. - helyeselt Rat.
- Utána pedig Wenford szépen elmegy és beköltözik az új albérletébe. - közölte ünnepélyes arccal Frankie, miközben a hűtőben kutakodott.
Wenford felkapta a fejét.
- Hogy micsoda ? Új lakás ? - dadogta.
- Aha. Miért mit hittél, hogy örökre itt maradhatsz az öreg Frankie-nél ? - nevetgélt Fun boy.
- Találtunk neked egy albérletet, nézd...- és Tommy egy képes hirdető újságot tolt Wenford elé, aki egy percig csak bámulta a képet.
- Köszi srácok, de nekem erre nincs pénzem. Egy ilyen albérlet baszottul sokba kerülhet. Igazán köszi de...
- Ne izgulj már. Frankie össze szedte neked a rá valót. - árulta el Fun boy.
Wenford Frankie-re nézett, az vigyorogva bólintott.
- Ne csináljátok már...ez olyan...Hogy fizetem én ezt neked vissza ?! Ne baszakodjatok már velem...na igazán...- Wenford nem is tudta mihez kezdjen igazán a helyzettel. Ilyenben nem sűrű volt része és sosem kapott ennyi jót egy nap alatt senkitől sem. Zavarba jött és nem tudta, hogy kezelje a dolgokat. De a meghatottság szorongatta.
- Hé, még mielőtt véglege elpirulnál itt nekünk a kislányos zavarodban, elárulom nem adománynak szánom. Ez kölcsön. És a béredből mind vissza fizeted. Az utolsó vasig. Ők is az adósaim voltak és vissza fizették...- mutatott a fiúkra Frankie.
- Ti is az alkalmazottjai vagytok ? - kérdezte Wenford.
Tommy, Fun boy és Rat össze néztek, kicsit röhögcséltek, majd Rat megszólalt.
- Hát igen...lehet úgy is mondani...
- Tudod, Frankie olyan kicsit, mint ha az apánk is lenne. Állást adott nekünk, fedelet szerzett a fejünk felé, segít ahol tud...- mesélte Tommy.
- Elveszett lelkek voltunk a teljes kilátástalanságban, de Frankie megmentett minket. - helyeselt Rat álmodozó szemekkel.
Wenford meg volt lepve. Frankie nem úgy nézett ki, mint valami jótét lélek, bár a mostani megmozdulásával megmutatta, hogy helyén a szíve, de ez akkor is érdekes információ volt.
Tommy csörömpölve rakott le pár üveg poharat az asztalra.
- Nos akkor reggeli előtt igyunk Wenford új kecójára ! - kiáltotta és mielőtt Wenford bármit is mondhatott volna egy pohár pia landolt előtte, ezzel fuccsba döntve a mára előírt józansági fogadalmát.
Reggeli után Wenford kapott egy kisebb összeget Frankie-től és elindult a megadott címre. Nem érezte magát túl jól, a gyomra liftezett, belső remegés vett rajta erőt és szokatlanul gyenge volt. Nem kétséges, az italozás megint megkísértette. És a kísértés erős volt, túl erős. Wenford nem tudott magán uralkodni. Egyszer úgy érezte, hogy ha az alkohol dolgozik benne fantasztikus dolgokra képes, máskor meg tudta, pont ez az ami lehúzza a mélybe. Ez egy ördögi kör volt, mert míg belül kívánta a szeszes italt, kívülről szeretett volna józan maradni. Lehetetlen körforgás. 
Wenford betért egy kocsmába és vett egy üveg olcsó töményet, meg egy üveg sört. A sört helyben megitta, aztán folytatta az útját. Frankie adott elég pénzt, maradt az albérletre is. A reggeli ivászat és a kocsmában bedobott sör miatt közepesen lerészegedett, de a gyűrött papír fecnire írt címet így is megtalálta. Kicsit megdöbbent, mert a képen teljesen máshogy nézett ki az egész. De a fiú rájött, hogy a fotó hazugság volt és valóságban ez egy betondzsungel. Égbenyúló, lepusztult, tíz emeletes háztömbökkel. Wenford össze borzongott a szigorú, szürke épületek láttán. Undorítónak találta az egész környéket. Benyitott a  lépcsőházba. A nagy csendben szinte visszhangzottak a léptei, ahogy a liftig sétált, ami persze nem volt jó. Így gyalog kaptatott fel a hetedik emeletre. A fekete vaskorlát, az omladozó, graffityvel tele szórt falak, a dohos szag, a világítás nélküli folyosó és egyforma ajtók, mind-mind eszébe juttatták Wenford gyerekkorát. Ilyen házakban tengette fiatal éveit. Rossz érzések szállták meg. Mintha vissza jött volna a múlt.

Majd holnaptól jó leszek...

- Oké, adj valamit ! - bólogatott Wenford és gyomrában remegés ébredt, már az ital szó említésére is. De igyekezett higgadt benyomást kelteni. 
Frankie az italok előtt álldogált.
- Mit szólnál a sörhöz ? - és válaszra sem várva egy doboz sört hajított Wenfordnak, egy másik dobozt ő kapott fel. 
- Mire igyunk ? - kérdezte Wenford.
- Hát arra, hogy jó munka erő leszel ! - felelte Frankie.
Wenford szélesen elmosolyodott.
- Ne aggódj, szerintem jól megleszünk ! - és bele ivott a sörébe. Amint az ital kellemesen kesernyés ízét megérezte, máris többet akart, egyszerre az egészet, mohósága másodpercek alatt átjárta a testét. Egy szuszra félig kiitta a sörös doboz tartalmát. Frankie arcán csodákozás jelent meg. 
- Ezt nevezem ! Mióta nem ittál faszikám ?
- Hát jó tizenegy hónapja. Mikor is lecsuktak. Alkoholon nőttem fel, szóval azelőtt a pia meg én elképzelhetetlenül nagy barátok voltunk. - mesélte Wenford.
- Mi miatt kerültél be a kaptárba ? - érdeklődött sörét iszogatva Frankie.
- Á, szar ügy. Valami rablás volt, rosszkor voltam rossz helyen, nem tiszta a kép, nem emlékszem teljesen, mert nagyon be voltam lőve. De kár is ezen gondolkodni, megkaptam érte ami jár, új életet kezdek. 
Wenford elhatározása erős volt, talán erősebb mint a kezében lévő sörös doboz okozta csábítás. Talán...
Frankie alaposan végig mérte, kicsit gondolkodott, majd megkérdezte.
- És van hol aludnod, fiú ?
Wenford a fejét rázta.
- Öhm...nincs. De ne aggódj, holnapra legkésőbb szerzek valami lakást. - ígérte.
- Rendben. Ma éjjel aludj nálam, holnap meg majd keresünk neked egy albérletet. - és Frankie újabb doboz sört nyomott Wenford kezébe. Aki mosolyogva fogadta. Magában persze tiltakozott. Az új élethez nem így kellene hozzá fognia, de amint a hideg sörös doboz az ujjaihoz ért, a tiltakozása a semmibe veszett. Végülis pár doboz ártalmatlan sör nem számít...
- Nagyon rendes hapsi vagy te Frankie. Hogyan hálálhatom ezt meg neked ? - kérdezte és egy másodpercre meghatódott a férfi jóságától.
Frankie legyintett.
- Hát úgy hogy majd normálisan dolgozol. De most igyunk, ne törődj ezzel ! 
Wenford maga sem emlékezett mikor és hogyan került az ágyba. Hajnaltájt ébredt fel. A szobát, vagy inkább keskeny folyosót, ahol feküdt, kékes szürke fény homályosította el. Egy ócska kanapén hevert, pokróccal betakarva. A fejét feszítette a migrén, a gyomra émelygett és hideg veríték ült ki a homlokára. Megint berúgott. Újra, úgy mint régen. Új élet...Hogyan felejthette el az önmagának tett ígéreteit ?Nem szabad több ilyennek történnie ! A gondolatok fájtak, amik az agyában cikáztak. Lomha mozdulatokkal felült az ágyban és hunyorogva tekintgetett körbe. Hol a fenébe lehet ? Esetleg Frankie lakásán ? Mintha azt ígérte volna, hogy nála töltheti az éjszakát...Vagy mind ez csak álom ? Wenford agyában össze vissza kuszálódott a valóság és a fantázia. Egy újabb másnapos reggel, amiben volt már része nem is kevésszer. Zajt hallott. Egy alak közelített felé hangosan lépdelve. Majd megállt előtte. 
- Mit csinálsz ? - kérdezte jókedvűen. Wenford a tenyerébe temette az arcát. Nyomorultul érezte magát.
- Józanodom...És te ? Itt laksz, vagy mi ? - kérdezte halkan.
- Nem, csak jöttem látogatóba. - felelte a srác.
Wenford végig nézett rajta. 20-22 év körüli fiú volt. Fekete rövid hajú és szemüveges. Minden különösebb ok nélkül vigyorgott. Majd megszólalt.
- Te vagy az a Wenford ugye ? Frankie kis barátja ?
Wenford elhúzta a száját.
- Nem a kis barátja vagyok, hanem az alkalmazottja. De a név stimmel. - bólintott.
- Örvendek. Én meg Rat vagyok....
- Szép név...- vágott közbe kissé gúnyosan Wenford.
- Igazából persze Bobby, de tudod ki égeti magát ilyen névvel...Szóval hívj csak Ratnek okés ? - nyújtotta a kezét a srác. 
Wenford kezet fogott vele.
- És Frankie hol van ? - kérdezte.
- Szerintem bent van a konyhában. Gyere oda kísérlek ! - vette át Rat az irányítást és elindult a végtelen hosszúnak tűnő, sárgára festett falú, képekkel és giccsesen színes falvédőkkel díszített folyosón. Aztán benyitott egy üvegajtón. Meleg levegő és kávé illat csapta meg Wenfordot, ahogy belépett a konyhába. Ahol már többen is voltak.

Munka után kuncsorogni

Bent fehér, cigaretta füsttől ködös levegő, rádióból szóló zene és a jól ismert kocsma beli nyüzsgés fogadta, de mégsem fordult fel a gyomra, pedig már majdnem egy éve, hogy nem ihatott alkoholt. Lassan a pulthoz ment, miközben szemei végig futottak a piszkos falakon, a kifakult kockás abroszokkal fedett régi asztalokon és az ott ülő, iszogató embereken. A bárpultnál, az italok között, egy negyven év körüli férfi tevékenykedett. Unottan mosogatta el a poharakat és hangos csörömpöléssel rakta le őket egy tálcára. Percek teltek el, mire észre vette Wenfordot.
- Mi kell ? - kérdezte barátságtalanul.
- Munka. - felelte Wenford széles mosollyal. Szimpatikus volt neki a fickó, a fehér köténykéjével és az életunt ábrázatával. Maga sem tudta megmondani honnan, de ismerősnek tűnt, holott egészen biztosan nem látta soha sem.
A férfi bizalmatlanul végig mérte Wenfordot. A fölényeskedőnek tetsző mondat nem tetszhetett neki.
- Ez jó...munka...- röhögött fel gúnyosan.
- Én komolyan gondoltam...- bólogatott Wenford.
- Itt ugyan nincs munka kisfiam. Nagyon eltévesztetted a házszámot, de még a környéket is, ebben biztos lehetsz. Na menj szépen a munkaügyi központba és ott kérdezősködj...- mondta egykedvűen és vissza fordult a mosogatóhoz. Wenford tett néhány lépést a kijárat fele, de megállt. Hitt a jelekben. És hitt abban, hogy a kékben és pirosban izzó neon felírat változást hozhat az életébe. Nem lehet véletlen, hogy épp erre vitte az útja.Vissza sétált a pulthoz.
- Már megint itt vagy ? Melyik szót nem értetted, nincs munka ! - mondta tagoltan a férfi és látszott, hogy kezdi elveszteni a türelmét. Wenford azonban taktikát váltott. Úgy gondolta nem veszíthet semmit, legfeljebb pár fogát, ha a tag nagyon bepöccen.
- Jó akkor beszélnék a főnökkel...- kezdett bele komoly képpel.
- Mi a faszt akarsz a főnöktől ? Elfoglalt ember, nincs ideje ilyen kis szarosokra ! - vágott közbe a férfi.
Wenford a pultra könyökölt.
- Figyeljen ide ! Ahogy beléptem láttam, mennyire nem megfelelő itt a felszereltség, a tárgyak állapota, a kiszolgálás, az italok minősége. Ezért szeretnék beszélni a góréval. Nos, hol találom ?
Wenfordnak nagyon kellett ügyelnie arra, hogy ne röhögje el magát. de a terve bevált, mert a férfi tehetetlenül lecsapta kezéből a törlő rongyot.
- Tulajdonképpen ki a frász vagy te ? Először a munka kereső dumával jössz, most meg hogy nem stimmelnek a cuccok nálam. Mit akarsz tőlem, mi a bajod haver ?!
- Csak nem maga itt a főnök ? - kérdezte megdöbbenve Wenford.
A pasas megadóan bólintott.
- De kisapám. Ha nagyon akarod tudni igen. De már úgyis tök mindegy. Biztos felnyomott valami seggfej a minőségellenőröknél, vagy az adóhivatalnál, vagy tudja az ég, hogy kinél...- dühöngött halkan és zaklatottnak látszott. Wenford megsajnálta, nem akarta ilyen helyzetbe hozni. Nyilván egy bérből és munkából élő ember ő is.
- Mondhatok valamit ? - kérdezte halkan.
- Ki vele. - vont vállat a fickó.
- Az előbb hazudtam. Nem érdekel sem a felszereltség, sem a kiszolgálás. Munkát keresni jöttem és valami azt súgta hogy itt találok, ne kérdezze micsoda, mert nem tudom. Megérzés...vagy mi...Beszéljük meg, bármit elvégzek. Ha kell a WC-t is tisztára nyalom...de tudja pénz kellene...
A pasi megszánhatta Wenford keserűen mosolygó képét.
- Egy jó nagy nyakon verést érdemelnél a kis poénodért...na, gyere be a raktárba, meglátom mit tudok tenni. - morogta és eltűnt a zöld, szakadt vászon függöny mögött. Wenford habozott kissé, majd követte.
Piszkos kis raktár helyiségbe toppant, gyér világítás fogadta, a fal penészes volt, dobozok takarták félig-meddig, egy rozoga fa asztal és négy szék állt a szoba közepén, a földön szerteszét italos rekeszek, cigarettás kartonok hevertek. A férfi lehuppant az egyik székre és cigarettára gyújtott.
- Most komolyan, ha nem az adó hivataltól vagy, mégis mi a jó életet keresel ezen a külvárosi szeméttelepen ? - tette fel a kérdést, de inkább csak magának, majd cigivel kínálta a fiút. Wenford is leült és elvett egy szál cigarettát.
- Mondtam már hogy dolgozni szeretnék. Most jöttem a sittről, nagyon kell a munka. A rendőrség a seggemben lesz ezután és figyeli majd minden lépésemet. Szóval...kell a stabil háttér...- mesélte.
A fickó erre nem szólt semmit, hümmögött és a cigijét szívta. Wenford is követte a példáját és ő is füstölögni kezdett.
- És mégis mihez értesz, milyen munka kell ? Mert itt nem pincérkedhetsz, nem lehetsz mixer. Ez nem az a hely. Itt csak legalja munkát kaphatsz...- jelentette ki pár perc hallgatás után a férfi.
- Nem baj. Én ha kell még a legszarabb melót is megcsinálom...
- Hát nem érted kisfiam, itt csak a vég van, vagy még a végnek is a vége. Itt újra elzüllhetsz, vissza juthatsz a sittre ! - szólt Wenford szavába a pasi és szomorúság ült a szemében. Mintha csak a saját életét élné át újra. Legalább is Wenford valami emlékezés szerűséget látott az arcán.
- Maga nem ért engem...Nekem lét kérdés a munka szerzés. Higgye el, bárkit leszopnék egy minimál bért fizető munkáért is. Még magát is...pedig maga...- idétlenkedett, de belül össze facsarodott a szíve. A poénja azonban betalált, mert a hapsi elvigyorodott.
- Pofa be ! Ideje bemutatkoznod. Én Frankie Azzurro vagyok és te ? - érdeklődött.
Wenford arcán magabiztos mosoly terült el.
- Nahát, mégis alkalmaz Frankie ? Meglátja, velem nem jár rosszul, majd dolgozom, mint az állat. - ígérte buzgón.
- Amúgy Norman Wenfordnak hívnak, de a Normant utálom. - tette még hozzá.
- Az a szerencséd, hogy tinédzser kori önmagamra emlékeztetsz, különben már régen kihajítottalak volna innen. De hát én is ilyen nagypofájú faszkalap voltam. Először is, tegeződjünk, nem vagyok még hetven éves. Másodszor, a munkád takarítás és mosogatás lesz a bárban. Keveset tudok fizetni és szörnyen mocskos munka, de te mondtad bármit elvégzel, nekem meg jól jön ha nem én csinálom ezeket. Harmadik pont, meg kell ismerned a barátaimat, Fun boyt, Ratot és Tommyt. De menjünk csak sorjában. nem iszol valamit ? - szegezte Wenfordnak a kérdést Frankie.

Tiszta lappal, józanul

A pályaudvar maga volt a káosz. A sűrű fekete felhő, ami kora reggel óta takarta a bágyadt napot, vészjóslóan, esőt jelezve lebegett a város felett. Az emberek türelmetlenül lökdösődtek, nagyokat káromkodtak. Ez is csak egy újabb reggel volt. Munka, gondok...Az éppen most érkező szerelvényből hosszú folyamként hömpölyögtek az utasok.
Norman Wenford fázósan húzta össze barna kord dzsekijét, mielőtt lelépett volna a vonat lépcsőjéről. Kezében két kisméretű csomag. Egész eddigi élete. Nem, még nem volt öreg, alig múlt huszonkét éves. Mégis sok megpróbáltatás állt mögötte. Ahonnan most jött, az a Northamptoni börtön, tizenegy hónapot sóztak rá egy piti ügy miatt. Nem volt egy vakáció a bent töltött idő, de most végre Wenford újra a szabadság édes levegőjét szívhatta. Most végre szabadon élhet és ez erőt adott neki. Elhatározta, hogy munkát keres és annyi év semmit tevése után most majd normális életet fog élni. Ezek a célok éltek benne, mikor is két bőröndjével felpattant a vonatra és most is, mikor a sötét, barátságtalan pályaudvaron végig ment. 
Norman, kinézetre átlagos fiúnak volt mondható. Bár talán most kicsit sápadtnak és megtörtnek festett. Egész nap utazott megállás nélkül, egy falatot sem evett tegnap dél óta. De nem érdekelte, minél előbb távol akart lenni a börtöntől. Barnás haja most rövidre vágva, ő úgy hívta a " börtön stílus ". Az arca talán fiatalabbnak mutatta, mint amennyi volt. Szemei világos barnák, zöldbe hajlóak és kissé ártatlanok voltak, hosszú fekete szempillái igazán jól kihangsúlyozták Norman szabályos, szép arcát. Nem volt kimondottan erős testalkatú, az evés sosem tartozott a legfőbb elfoglaltságai közé, magas sem volt, olyan 170-175 centi körüli. 
Nem tűnt ki a sok ember tömegéből. Ahogy ment az aszfaltos úton, ő is csak egy volt a szürke járókelők közül. Ment de fogalma sem volt arról, éppen merre tart. Tervei konkrétan nem nagyon voltak arról, merre tovább. Csak lépdelt az utcákon, sodródott, ment az orra után. És remélte, megpillant valamit, egy jelet, vagy kiírást, ami megváltoztathatja az életét. Hitt ebben, hogy mindenkinek meg van írva így, vagy úgy a sorsa. A rácsok szürkesége után, üdítően hatottak rá a színes reklám plakátok, a nyüzsgés, az autók dudálása, a városi forgatag. Jó volt, hogy nem érezte már csuklóin a bilincset. Szabad volt és tudta nagy változásokat kell hoznia az életébe. 
Két-három utcasaroknyi gyaloglás után meg is látott valamit, ami megmagyarázhatatlanul vonzotta a tekintetét. A kívül piszkos fehér színű, régi épület ajtaja felett kék és piros neon színekkel egy felírat villogott: Azurro Bar. És Wenford egészen felvillanyozódott. A létesítmény a bentről kiszűrődő hangok alapján mindenképpen szeszes ital árusító hely, másnéven kocsma lehetett. Wenford közelebb ment, majd az ajtó előtt megállt és magában mérlegelt. 
Mit is tehetne? Nem akart az első szabadságban töltött napján merev részeg lenni, de a belső késztetés, hogy talán egy két korty nem árt, meg hogy talán munka is akad, erősebb volt minden józan ész diktálta ellent mondásnál. Így Wenford belökte a kis ajtót és határozott léptekkel belépett.