Norman Wenford fázósan húzta össze barna kord dzsekijét, mielőtt lelépett volna a vonat lépcsőjéről. Kezében két kisméretű csomag. Egész eddigi élete. Nem, még nem volt öreg, alig múlt huszonkét éves. Mégis sok megpróbáltatás állt mögötte. Ahonnan most jött, az a Northamptoni börtön, tizenegy hónapot sóztak rá egy piti ügy miatt. Nem volt egy vakáció a bent töltött idő, de most végre Wenford újra a szabadság édes levegőjét szívhatta. Most végre szabadon élhet és ez erőt adott neki. Elhatározta, hogy munkát keres és annyi év semmit tevése után most majd normális életet fog élni. Ezek a célok éltek benne, mikor is két bőröndjével felpattant a vonatra és most is, mikor a sötét, barátságtalan pályaudvaron végig ment.
Norman, kinézetre átlagos fiúnak volt mondható. Bár talán most kicsit sápadtnak és megtörtnek festett. Egész nap utazott megállás nélkül, egy falatot sem evett tegnap dél óta. De nem érdekelte, minél előbb távol akart lenni a börtöntől. Barnás haja most rövidre vágva, ő úgy hívta a " börtön stílus ". Az arca talán fiatalabbnak mutatta, mint amennyi volt. Szemei világos barnák, zöldbe hajlóak és kissé ártatlanok voltak, hosszú fekete szempillái igazán jól kihangsúlyozták Norman szabályos, szép arcát. Nem volt kimondottan erős testalkatú, az evés sosem tartozott a legfőbb elfoglaltságai közé, magas sem volt, olyan 170-175 centi körüli.
Nem tűnt ki a sok ember tömegéből. Ahogy ment az aszfaltos úton, ő is csak egy volt a szürke járókelők közül. Ment de fogalma sem volt arról, éppen merre tart. Tervei konkrétan nem nagyon voltak arról, merre tovább. Csak lépdelt az utcákon, sodródott, ment az orra után. És remélte, megpillant valamit, egy jelet, vagy kiírást, ami megváltoztathatja az életét. Hitt ebben, hogy mindenkinek meg van írva így, vagy úgy a sorsa. A rácsok szürkesége után, üdítően hatottak rá a színes reklám plakátok, a nyüzsgés, az autók dudálása, a városi forgatag. Jó volt, hogy nem érezte már csuklóin a bilincset. Szabad volt és tudta nagy változásokat kell hoznia az életébe.
Két-három utcasaroknyi gyaloglás után meg is látott valamit, ami megmagyarázhatatlanul vonzotta a tekintetét. A kívül piszkos fehér színű, régi épület ajtaja felett kék és piros neon színekkel egy felírat villogott: Azurro Bar. És Wenford egészen felvillanyozódott. A létesítmény a bentről kiszűrődő hangok alapján mindenképpen szeszes ital árusító hely, másnéven kocsma lehetett. Wenford közelebb ment, majd az ajtó előtt megállt és magában mérlegelt.
Mit is tehetne? Nem akart az első szabadságban töltött napján merev részeg lenni, de a belső késztetés, hogy talán egy két korty nem árt, meg hogy talán munka is akad, erősebb volt minden józan ész diktálta ellent mondásnál. Így Wenford belökte a kis ajtót és határozott léptekkel belépett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése