Chelsea

Az egyik ajtónál megállt és a kezében lévő cetliből megállapította, hogy ez az a cím. Becsengetett és kis idő múlva nyílt az ajtó. Egy lány állt ott, barack színű köntösben, kezében valami zöldség utolsó falatjaival. Kissé csodálkozva meredt Wenfordra.
- Öö..hello..én az albérlet miatt jöttem ! - nyögte ki Wenford, miközben zsebébe süllyesztett kezével az italos üveget szorongatta. Igyekezett a józan ember benyomását kelteni.
A lány egy pillanatig habozott, majd szélesre tárta az ajtót.
- Akkor jó, gyere beljebb ! 
Wenford belépett a sötét kis előszobába. A lány gyorsan felkattintotta a villanyt.
- Tehát az albérlet miatt jöttél...- ismételte el az előbb hallottakat, miközben nem titkoltan végig mérte Wenfordot, akit ez a vizslató nézés már-már zavart.
- Hát igen, de ha már van jelentkező aki beköltözne, itt sem vagyok. - vágta rá, mert a lány úgy nézte, hogy a pillantása szinte ketté szelte. Úgy érezte, a legjobb lenne, gyorsan kifutni onnan.
A lány bólogatott.
- Nos igen, jelentkező az van. Az öreg fickó a kutyájával, a fél süket orosz balett táncosnő, meg a 65 év körüli, kiélt, nimfomán tanítónő. Csupa jó társaság...
Wenford nem tudta, a lány viccnek szánta e az előbbieket, de vigyorogni kezdett.
- És én alkalmasnak látszok ? - kérdezte.
A lány bizonytalanul vállat vont.
- Aha. Na gyere megmutatom a lakást és a szobát, amiről szó lenne. - mondta és elindult.
- Ez itt a konyha. De nem túl sűrűn futunk össze itt, nem vagyok az a tipikus konyha tündér. - mutatott az aprócska kis konyhára, ami közvetlenül a bejárati ajtónál volt és a katonás rendből ítélve, a lány csakugyan nem sok időt töltött ebben a helyiségben. 
- És ez a fürdőszoba. - nyitott ki még egy fehérre mázolt ajtót. Wenford bekukkantott. Ha lehet, még a konyhánál is kisebb területű volt, kissé málló vakolattal, ősrégi káddal, csappal és WC kagylóval, amik már szinte megsárgultak. Kopott függöny lengedezett az ablakon. A mosógép tetején egy kék műanyag kosárban mosásra váró ruhák.
- Közösen használjuk majd a fürdőszobát, a konyhát, de ne félj, ritkán leszek az utadban. - mondta a lány és vissza zárta a fürdőszoba ajtaját. Wenford bólogatott és elnézte az előszoba falait, ahol szinte minden méteren egy fekete hajú srác képe díszelgett.
- Én egyébként Chelsea Cooper vagyok. Én lennék a házi nénid. - mutatkozott be a lány.
- Norman Wenford, de csak szólíts Wenfordnak. - nyújtotta a kezét Wenford. Kezet ráztak, aztán fél percig csak hallgattak, majd a lány hirtelen egy újabb ajtóhoz ment.
- Nos, és akkor ez lenne a lakosztályod Wenford ! - nyitotta ki az ajtót. A szoba első látásra elég nyomasztónak tűnt. A sárga piszkos falakat, amikre nagyon rá fért volna egy festés, itt-ott képek és egy tükör takarták. Az egyik sarokban egy heverő volt, párnával és takaróval, nem messze tőle egy kör alakú fa asztal és egy réges-régi karosszék. Hatalmas piros szőnyeg fedte a kopott parkettát. Régi csillár függött a plafonon, az ablakon egy naptól kifakult sötétítő függöny. 
Wenford hallgatott. Magában végig vette a helyeket, szobákat, ágyakat, ahol már aludt. Nem is tudta, jót vagy rosszat gondoljon.
- Megfelel ? - törte meg a csendet Chelsea.
- Igen, jó. - mondta szűkszavúan Wenford.
- Nézd, tudok róla, hogy nem egy nagy szám, de mit akarsz ennyi pénzért ? Nekem sürgősen szükségem lenne egy albérlőre, mert nincs állásom és lassan kifogyok a tartalékaimból. Szóval mindenképpen kiadom, ha neked jó, máris költözhetsz. - magyarázta a lány, mert talán nagyobb ovációt várt a szoba láttán, de Wenfordra rászállt a részegséget kísérő közönyösség, fáradtság. Azonkívül tudta, nem válogathat. Frankie ezt nézte ki neki és el kell fogadnia.
- Mondtam hogy jó. - erősítette meg az előbbi válaszát és beljebb ment a szobába. A kezében lévő csomagokat az ajtó mellé rakta.
- Ez minden cuccom, majd délután berendezkedem. - mondta még és a homályos ablakhoz ballagott. Kinézett a betonrengetegre, a ritkás zöld növényzetre és az lepusztultságra. Majd sóhaj kíséretében a zsebébe túrt és kivette onnan a Frankie által adott pénzt. Vissza ment Chelsea-hoz és a kezébe nyomta. A lány átszámolta a pénzt és a fejét rázta.
- De hát ez jóval több, mint amit a hirdetési újságban közzétettem. - döbbent meg.
- Nem baj. Vedd úgy hogy kaucio, vagy mi. - mosolyodott el Wenford.
- Hát oké...Akkor itt vannak a lakás kulcsai. - nyújtott át egy kulcscsomót Chelsea Wenfordnak, aki rögtön zsebre vágta azt, aztán ismét csak az ablakhoz ment, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy csakugyan itt van, ebben a lelakott albérletben és itt próbálja újra kezdeni az eddig elcseszett életét.
- Wenford, amúgy gyakran szoktál inni ? - érdeklődött teljesen váratlanul Chelsea.
Wenford össze rezzent, ezek szerint nem játszotta túl jól a szerepét, pedig mindent bele adott.
- Miért ? Úgy nézek ki, mint aki be van állva ? - kérdezett vissza gúnyosan.
- Egy kicsit. Félre ne érts, a te dolgod, de jobb szeretném kerülni az ital miatt problémákat. Mindkettőnk helyzetét megkönnyítenéd szerintem...- magyarázkodott a lány zavartan.
- Légy nyugodt, nem vagyok egy piás idióta. - morgott sértetten Wenford.
- Ilyet nem is gondoltam...Hát akkor...Isten hozott nálam ! Remélem jól meg leszünk ! - mondta még Chelsea és elindult kifelé. Wenford szótlanul bámult utána. Észrevette, hogy kicsit bicegve jár. Vajon mi történhetett vele ? 
Miután csukódott Chelsea mögött az ajtó, Wenford kibújt a kabátjából és az ágyhoz botorkált. Végig dőlt rajta, és már érezte a jól ismert erőtlenséget, pedig még jól esett volna egy korty ital, de nem volt ereje, sem kedve, vissza menni a karos székhez, ahova az italt rejtő kabátot lerakta. 
- Te jó Isten...- csak ennyit mondott, mint ha ezzel nyugtázta volna, hogy igen, a mai napot is elszúrta. És ki tudja, hányat fog még...
Délután ébredt fel, furcsa szorítással a gyomra tájékán és persze az elmaradhatatlan fejfájással. A lakást bejárta a csend. Wenford úgy nézett körbe a helyiségben, mintha sosem látta volna, aztán megbizonyosodott, hogy a nemrég kivett kietlen szobájában fekszik, az ócska heverőn. De a fehér beépített szekrény eddig elkerülte a figyelmét. Vissza csukta a szemét, de csak egy percre, mert mintha motoszkálást hallott volna. Vagy csak a fantáziája játszott vele ?! Wenford feltápászkodott a heverőről és hallgatózott. Megint csend, aztán megint motoszkálás. Mégsem álmodott ! Úgy tűnik, valaki van a lakásban és ez biztos nem Chelsea ! Wenford el lopakodott a szoba ajtajáig és úgy döntött, ki óvakodik és lefüleli az ismeretlent. Már éppen lenyomta volna a kilincset, amikor a neszezés abba maradt. Lehet, hogy mégis csak képzelődött...
- Biztos bediliztem már ettől a sok italtól. - jegyezte meg magában és az ajtónak támaszkodott, várt pár percet, aztán kilépett a szobából. Ismét az idegesítő csend járta át a lakás falait, csak a parketta nyikorgott a léptei nyomán, ahogy végig ment a kis előszobán. Hallucináció...a hangok amiket hallott...a képzelete tréfálta meg...
Ám ekkor váratlanul kicsapódott a fürdőszoba ajtaja, ami majdnem képen találta Wenfordot és ezt követte egy éktelen ordítás. Wenfordban meghűlt a vér is, még levegőt venni is elfelejtett. Mi a jó élet folyik itt ?!