A továbbállás egyszerű, amit hátra kell hagynod, az teszi nehézzé

Hát elérkeztünk ennek a történetnek a végére. Én szerettem írni ezt a sztorit, anno terveztem folytatást is hozzá, de végül nem lett belőle semmi. Köszönöm a kommenteket, vagy hogy egyáltalán ide kattintott valaki. Ha esetleg így az utolsó fejezetnél valakinek kedve támadna kifejteni a véleményét, ne tartsa vissza semmi!!!Thx.

Remélte, hogy Chelsea már otthon lesz, de nem így volt. Várt rá vagy fél órát, mert élt benne az a romantikusnak mondható álmodozás, hogy együtt lépnek le és új életet kezdenek valahol távol ettől a külvárosi szemétteleptől. Azt akarta hogy a lány is vele menjen, hogy osztozzon az életében, de aztán rájött, nem sodorhatja veszélybe Chelsea-t, egyedül kell mennie. És sietnie kell. A szekrényéből előrángatta a sporttáskáját és hanyagul bele dobálta a ruháit, személyes holmijait. Majd a konyha asztalra tett öt ezer fontot és egy papírra néhány sort írt a lánynak.
Chelsea!
Egy kisebb pénz összegre tettem szert, kérlek ne kérdezd hogyan. A lényeg, hogy most el kell mennem, nem akarok zűrt se neked, se magamnak. Itt hagyok neked öt ezer fontot. Költsd amire akarod, vegyél szép ruhákat, élvezd az életet. Nem örökre búcsúzom, hamarosan vissza térek a városba. Talán már fél év, egy év múlva, nem tudom még. A szobát ne add ki másnak, mert biztos hogy még találkozunk. Most talán gyűlölsz és amint ezt a levelet olvasod, kedved támadna megpofozni engem, kitudja, talán meg is érdemelném, hogy csak így lelépek, egy szó vagy köszönés nélkül. Nem tehetek mást,  ha visszajöttem mindent elmagyarázok, de egy fontos, és ezt ne felejtsd el: SZERETLEK ! Norman Wenford.
A papírt a pénzzel együtt a konyha asztalon hagyta, majd bezárta az ajtót és a kulcsot a zsebébe rakta. Hiszen ha visszajön, márpedig így lesz, egy ideig szüksége lesz a szobára. Reménykedett benne, hogy addigra Marcus pénze gyarapodni fog, gazdagon lépi át ennek a nyomorúságos panelnak a küszöbét, és nem sokáig fognak majd itt lakni. Elköltöznek egy szép házba és elveszi Chelsea-t, lesznek gyerekeik és boldogan élnek. De hol van az még ?! Wenfordot vissza rántotta a valóság keserűsége, amint bandukolt az utcán, vissza sem nézve az égbe nyúló tízemeletes házra, ahol élete legboldogabb pillanatait élte meg, hiszen rátalált a szerelem. Léptei Frankie kocsmája felé vitték. A raktár felől közelítette meg és úgy mászott be az ablakon, mint valami tolvaj. Szégyellte is magát érte rendesen, de nem akart most találkozni a fiúkkal. Nem tudott volna nekik mit mondani és félt, ha nagyon marasztalják, nem is megy sehova. Itt is hagyott az asztalon öt ezer fontot és egy üzenetet.
Frankie!
Köszi az állás ajánlatodat, de most nem mehetek hozzád dolgozni. Túl sok feszültség van bennem és Tommy emléke is még élénkben itt van a fejemben. Felejtenem kell, friss levegőt szívnom, ezért elmegyek a városból. Valahol máshol keresek új munkát. De nem akarok hálátlannak látszani, ezért hagyok itt neked öt ezer lepedőt. Tudom, hogy sokkal tartozom neked, nagyon sokkal, talál túl sokkal is, hiszen te voltál, aki az embert látta bennem és alkalmazott, mikor betévedtem ide. Adott egy esélyt, még ha nem is érdemeltem meg. És ezt sosem felejtem el neked. Ez a pénz a tied, azt csinálsz vele amit akarsz, szétoszthatod a fiúk között, meg is tarthatod, de akár emelhetsz egy szép síremléket Tommynak. Tudom, hogy mindenképpen jó célokra fogod felhasználni. Örülök, hogy nem adod el a bárt és vissza is fogok jönni egyszer. Nem is olyan sok idő múlva, de most ki kell szakadnom ebből a környezetből, mert különben sosem leszek a régi. A kurva életbe, mit is írhatnék még ? Hiányozni fogtok, de nagyon ! Vigyázz magadra és arra a két idiótára Ratra és Fun boyra is ! Viszlát legközelebb. Wenford.Wenford elrendezte az asztalon a pénzt, majd ami még maradt azt a zsebébe tette és kimászott az ablakon. Fél szemmel pár lépés után vissza tekintett a bárra, ahol sok tanulságos, kalandos, néha nehéz percet töltött és érezte a búcsúja nem örökre szól. Frankie bárjától egyenesen a vonat állomásra ment, oda ahonnan annak idején elindult a városba, két táskányi cuccal, munkát keresve. Jegyet vett az éppen induló vonatra és maga sem tudta hova megy, de úgy döntött, majd csak kiszáll egy számára szimpatikus állomáson, ahol talán szintén kegyeibe fogadja a szerencse és belépve egy bárba, munka is akad neki. A vonat egyik üres fülkéjében foglalt helyet, csomagját felrakta a tartóba, majd leült és mereven bámult ki az ablakon át az elhaladó tájakra. Két és fél órát utazott és a végállomáson szállt le. Már verőfényes kora délután volt. Ki hitte volna ? Reggel még a tv-t bámulta, délután meg már egy ismeretlen városban kószál, zsebében jókora összeggel...Lám, milyen fura az élet...
Meleg idő volt, a nap sugarai erősen tűztek és mintha egyenesen Wenfordot simogatták volna. A fiú kabátját lazán a vállára hajította, másik kezében sporttáskája volt. Nézte a jövő-menő emberek tömegét, a piszkos üvegű kirakatokat, tele szemetes kukákat, amik minden komorságuk ellenére egy új jövő ígéretét hordozták magukban. És Wenford maga sem tudta miért, de hirtelen mosolyogni kezdett. Annyira, hogy úgy érezte, még a szíve is mosolyog. Így ment végig az idegen utcákon, ezzel a kedves mosollyal az arcán. Most nem zavarta semmi sem. Biztos volt benne, hogy az elmúlt hetek sokkos, rémisztő napjait el tudja felejteni ebben az új városban, talál melót, lesz albérlete, új ismerősei és talán barátai is. Később pedig ismét a régi Norman Wenfordként térhet vissza.
Haza...
Igen, biztos hogy így lesz !    
- vége -

Talán őrültség, de megteszem !

- Bejöhetek ? - állt meg a nyitott ajtóban.
- Gyere. - biccentett egykedvűen Wenford. 
Chelsea belépett a szobába és leült a fotelbe. Szomorúan tekintett végig a fiún, akin nagyon meglátszottak az elmúlt hetek nyomorúságos körülményei. Alaposan lefogyott, és bár sosem volt kövér alkat, most a bordái úgy hasogatták fel bőrét, mint kés a vajat. Úgy nézett ki, mint aki hetek óta éhezik. Arca is beesett volt, a haja növésnek indult.
- Készítsek valami ennivalót ? - kérdezte Chelsea.
- Nem kösz, nem vagyok éhes. - felelte Wenford.
- Nagyon lefogytál, szeretném ha kicsit rendbe jönnél. - mondta Chelsea.
- Akkor sem vagyok éhes. - kapott magára egy pulóvert Wenford. 
- De bármit elkészítek, csak mond mit ennél szívesen...- próbálkozott ismét a lány, hogy evésre bírja Wenfordot, de ő dühösen felcsattant.
- Fogd már fel, hogy nem vagyok éhes, a rohadt életbe ! És ne aggódj miattam, majd rendbe jövök, nem kell anyáskodnod ! 
Chelsea ledöbbent, nem ezt a hangnemet várta. 
- Annyira furcsa lettél Wenford...- jegyezte meg.
- Mégis mit vártál ? - kérdezte gúnyosan Wenford.
- Megváltoztál. Hol van az a srác akivel összejöttem ? Én azt szeretném, hogy megint olyan legyél mint régen. Hiányzik az igazi, a régi Norman Wenford. - és Chelsea elsírta magát. 
- Már semmi sem lesz a régi Chelsea. Sajnálom, ha bunkónak látszom, de Tommy halálával minden más lett. Én is. A kórház meg kiölte belőlem még azt a keveset is, ami Tommy halála után megmaradt bennem. Hidd el, nem akartam én sem ilyenné lenni. - mondta Wenford érzéketlen hangon, a csupasz fal felé fordulva. Chelsea ránézett és megtörölte könnyes arcát.
- Frankie-ék mindent elkövetnek, hogy legyen kedved ismét élni. Tudom, hogy Tommyt már nem hozhatja semmi sem vissza, de az életnek mennie kell tovább. Bármilyen szívtelenül hangzik, de ez így van. Én is hasonlóan éreztem Irw halálakor, tudom min mész át most. Az idő majd valamelyest könnyebbé teszi az egészet...És Frankie azt mondta, pár hétig még itthon pihensz, aztán mehetsz is vissza a bárba dolgozni. Ők mindenben támogatnak. És persze én is segítek...
- Tőlem...- vont vállat flegmán Wenford.
Wenford tehát egyenlőre otthon maradt pihenni és felkészülni, hogy majd ismét munkába áll. Eleinte tetszett is neki, hogy lazsálhat, de a tizedik napon, ami egy szerda volt, már nagyon unatkozott. Rabnak érezte magát a panel falai között. Csak feküdt az ágyon és bámulta az idióta vetélkedőket a tv-ben. Chelsea dolgozott, így minden nap egyedül volt estig a lakásban. Unalmában egymás után szívta a cigiket, erre a kórház után szokott rá és bár fulladt tőle néha, meg szédült is, de még mindig jobb volt a kábszernél, meg a piánál. 
Bámulta a tv képernyőjén villódzó fényeket és arra gondolt csinálnia kellene valamit. De mivel egy vasa sem volt, meg volt kötve a keze. Tehát kellene egy kis pénz. Sőt, inkább sok pénz. Talán beindíthatna valami saját vállalkozást, vagy csak egyszerűen meglephetné Chelsea-t valamivel, vagy kipofozhatná ezt a lelakott lakást. Szüksége van pénzre. Vagy húsz ezer fontra. Ezzel akár mindent újra kezdhetne, új életbe vághatna bele. Mert mindenhez volt kedve, de ismét Frankie bárjában dolgozni nem. És eszébe jutott a jó öreg Marcus Allberry, meg a titkos kis dugi pénz a munkás szálló alagsorában. Ha még nem vitte el máshová, akkor a hülye is el tudja onnan lopni. Marcus nagy hibát követett el, hogy megbízott Wenfordban, azt hitte haverok és megmutatta neki a pénzt. Marcus most úgyis dolgozik, és amíg távol van, Wenford szépen lenyúlhatná a pénzt. 
Wenford már csak azt vette észre, hogy remegve kapkodja magára a ruháit, pillanatok alatt az utcára ér és kitartóan megy a szálló felé. Délelőtt volt, az utcán alig járkáltak emberek. Bízott benne, hogy a munkás szálló is ilyen kihalt lesz. Lihegve ért oda és miután elszívott egy cigit a megnyugtatására, benyitott a régi kapun. Az öreg portás békésen szunyókált a fülkéjében, észre sem vette hogy Wenford el sétált előtte és az alagsor felé megy. Végig rohant a folyosón és megállt a jól ismert ajtónál. Zárva volt. Wenford káromkodott egyet, majd egy határozott rúgással berúgta az ajtót. Por szállt az arcába, mintha évek óta nem jártak volna itt, pedig tudta Marcus naponta lejár ide ellenőrizni a féltve őrzött pénzecskéjét. Wenford a szekrényhez lépett és a földön talált vasdarabbal felfeszítette az ajtókat. Kinyitotta a szekrényt és nagyot dobbant a szíve. A már látott dobozok, zacskók mind a helyükön voltak. És ha ezeket nem vitték el innen, talán a pénzt sem. A felső polc sarkában már rá is talált az átlátszó műanyag tasakra és az abban lévő újságpapírba göngyölt pénzre. Hirtelen elöntötte a veríték. Szorította markában a zacskót és a lelki ismerete vadul figyelmeztette. Legjobb lenne vissza rakni oda ahonnan elvette és eltűnni. A tűzzel játszott. Bármikor arra tévedhetett volna valaki, netalán tán Marcus, aki biztos agyonverné ezért. Vagy sittre kerülne. Mérlegelte magában a dolgokat, mi lenne a jó. Továbbra is mosogató lében turkálnia éhbérért, vagy egy teljesen új lapot maga elé húzva megvalósítani minden álmát ? Nem is válaszolt magának, dzsekije zsebébe gyűrte a pénzt, aztán kiszaladt a szobából, még az ajtaját sem csukta be. Végig rohant a folyosón és mire felért az alagsorból igyekezett nyugodtabbnak látszani, hogy ne keltsen gyanút. Lazán intett a portásnak, aki akkor eszmélt fel álmából. Majd remegő lábakkal, levegő után kapkodva és tetőtől-talpig leizzadva kilépett az utcán. 
Az órájára nézett. Az egész rablás nem volt több tíz percnél. De máris egy csomó pénzzel lett gazdagabb, szóval megérte. Nem akart a szálló előtt szobrozni, sőt agyában előjöttek a félelem gondolatai is. Ha Marcus rájön mi történt, előkerül az ő neve is, hiszen ő tudott a pénzről. Persze számtalan gyanúsított lehet, akárki a munkás szállóról, vagy valamelyik haver. De akkor is keresni fogja, és neki kell a gyorsabbnak lennie.
Wenford sietősen rótta az utcákat és egyenesen haza ment.

Vezeklés és változások

Sötét alagutat látott fénnyel a végén és ott állt Tommy is, aki mosolyogva hívogatta. Wenford egyre közelebb ment a fényhez, szinte már elérte a kezeivel és megnyugvás árasztotta el, de a legutolsó percben mégis távolodni kezdett tőle a szikrázó kép, aztán eltűnt. Nagy feketeség lett a helyén és Wenford ott találta magát a valóságban. A nagy semmiben. A helyi kórház addiktológiai és pszichiátriai osztályán. Ahol aztán Wenford egyedül lehetett saját meghasonlott énjével. Nem néztek rá, nem törődtek vele, elmúlt már az életveszély. Wenford pedig szenvedett. Borzasztó volt. Senkit sem érdekelt mi van vele, mindenki közönyös volt az állapotával szemben. A nővérek szinte be sem néztek a kórtermébe. Wenford egész álló nap az ágyon fetrengett és alig aludt valamit. Mikor Frankie, Rat, Fun boy és Chelsea meglátogatták akkor is csak feküdt ott, érzéketlenül, az összevizelt pizsamájában és bámulta a falat.
- Tudod hogy majdnem meghaltál, te fasz ! Na most ugassál, hogy nem érdekel a halál. - motyogta fátyolos hangon Rat.
Wenford nem mondott erre semmit, keserűség volt a lelke legmélyebb zugában is.
- Már vagy három hete fekszel itt. Sokáig eszméletlen voltál. Örülök, hogy már jobban vagy. - mondta Chelsea csendesen.
- Jobban ? - gúnyolódott Wenford és még jobban magára húzta a takarót, rá sem nézett a lányra.
- Most úgy csinálsz, mintha haragudnál ránk, amiért meg mentettük a szánalmas életedet. Nekünk kellene haragudnunk, tudd meg ! Te hülye bunkó ! Semmit nem értesz ! Tommy nekem is a barátom volt ! Érted ? A barátom ! A faszomba, elvesztettem a barátomat. Tudod mi van itt legbelül ? Egy nagy fekete lyuk ! - mutatott a szívére Fun boy. Most egyáltalán nem olyan volt, mint régen. Komoly volt és gondterhelt. A gyász látszott az arcvonásaiban. Wenford sosem látta ilyennek.
- És miben halt meg Tommy ? - kérdezte váratlanul. Mind összenéztek, majd Frankie nagy sóhajjal átvette a szót.
- Heroin túl adagolás vitte el. Jól benarkózott, leült a kanapéra a tv elé és megállt a szíve...Ennyi...
- Nagyon szép temetése volt. A szülei jól megszervezték. Kár hogy nem lehettél ott. - tette hozzá Rat. 
- Rájöttünk, hogy annyi mindent nem tudtunk Tommyról. Oké, hogy skót, de azonkívül tök jó fej szülei vannak és tavasszal lett volna tizenkilenc...- mesélte Fun boy.
- Tizenkilenc...- ismételte el szörnyülködve Frankie.
- És Anie hogy bírja ? - kérdezte Wenford.
- Össze roppant, a szülei elvitték magukhoz Slough-ba. - válaszolta Fun boy.
Wenford a falnak fordult.
- Meg akartam halni. Miért nem engedtétek ?
- Mert azt nem lehetett ! A faszomba ! Neked még egy csomó feladatod van az életben. Ha felgyógyulsz dolgozhatsz ismét nálam...- jelentette ki Frankie.
Wenford felkapta a fejét és most először mutatott érdeklődést valami iránt.
- De te eladod...- kezdte volna, de Frankie hevesen belevágott.
- Nem. Tommy halála ráébresztett, hogy nem kell nekem a szaros új élet, tele nővel, piával. Nem szabad csak úgy kidobni a szemétbe, amit eddig össze hordtam. Rájöttem, hogy nem szabad megválni az igazi értékeimtől. És ami nekem fontos az a bárom és ti, a barátaim...Nem adom el a bárt, Steelsenék menjenek a kurva anyjukba. 
Wenford elmosolyodott. Titokban mindig is sejtette, hogy Frankie túl gyáva lenne hogy eladja a kocsmát. Vagy túl nagy a szíve. 
A kórházban töltött hetek alatt Wenford ízelítőt kapott a valódi emberi kegyetlenségből. A silány koszt kikezdte a gyomrát és utálta, amikor a nővérek kiröhögték, vagy az orvos gúnyolódva beszélt vele. Nem volt nap, hogy ne gondolt volna Tommyra. Bár nem rég óta ismerte, de számos emlék fűzte hozzá ami mind megmelengette a szívét a kórház kényelmetlen ágyán és fagyos csempéjű falai között. Iszonyatosan hiányzott neki a fiú és mindig úgy érezte, nem csak az életéhez, a halálához  is köze van. Persze nem közvetetten, de ha akkor nem hagyja, hogy egyedül menjen Anie-hoz a macskával, talán másképp alakul minden. Talán leisszák magukat valahol és ez az életnek nevezett valami megy tovább. De így...Tommy már nem lehet köztük.
Aztán eljött a nap, végre haza engedték a kórházból. Chelsea jött érte, segített vinni Wenford cuccait. Egész úton egy szó sem esett köztük, Wenford nem akart beszélni, Chelsea meg nem akarta faggatni. Mikor haza értek, Wenford nem Chelsea szobájába ment, ahol már hetek óta lakott, hanem behúzódott a saját szobájába. Ahol minden a régi volt, semmi sem változott. Ledobta a csomagjait a földre és csak állt ott percekig magába szívva az otthon levegőjét, de nem érezte, hogy ez olyan jó lenne. Üres és kiégett volt a szíve.
Éppen öltözködött, amikor Chelsea bekopogott hozzá.

A lélek szárnyal, zuhan, elfárad, semmibe vész...

- Csak nem képzeled, hogy egyedül mész ? Mi is megyünk faszikám ! - jelentette ki komoly képpel Fun boy és már indultak is. Tommy egy ócska, közös udvarban lévő, minimális komforttal rendelkező sorházban élt. Még Frankie szerezte neki az ismeretségük elején. A kaput zárva találták, így kopogtattak. A tulajdonos, egy mogorva vénember, csak nehezen engedte be őket. Sötét és lehangoló kis udvar tárult eléjük, mindenhol tócsák és tele szemetes zacskók. Tommy az egymásra tornyosult házaknak a legvégén lakott. A kopott ajtón fatábla függött, rajta fehér betűkkel odamázolva Tommy. Frankie kopogott, de senki sem nyitott ajtót, pedig valami halvány fény szűrődött ki a piszkos ablakok mögül. Pár eredménytelen kopogás után, Frankie elvesztette a türelmét és kétszer-háromszor belerúgott az ajtóba, ami nagy nehezen engedett. Mindannyian betódultak az előszobába. Csend volt. Nyomasztóan nagy csend.
- Hé Tommy ! Ember, merre vagy ? - ordította el magát Fun boy, de nem jött felelet.
- Lehet, hogy nincs is itthon, mi meg szétvertük az ajtóját. - jegyezte meg Rat.
- Lehet, de azért nézzünk szét. - ajánlotta Wenford és megindult a nikotintól sárgára színeződött szoba ajtó felé. Anie szipogva követte.
Az üvegen át szürkés-fehér fényt láttak, talán a tv fényeit. Wenford keze már a kilincsen volt, mikor Frankie megszólalt.
- Várjatok ! Azért kopogjunk előtte ! - szólt nagy komolyan.
- Az agyamra mész a kopogásoddal, mi vagy te, harkály ?! Ha Tommy itt lenne, már meghallotta volna, hogy berúgjuk az ajtóját. - legyintett Fun boy, de Frankie úgy csinált, mint aki meg sem hallotta barátja locsogását. Kopogott egyet, de semmi reakció nem volt. Anie nem bírta tovább.
- Az Istenért, mit szórakozunk itt ? Ez nem játék ! Nyissunk már be ! Félek ! - sírt fel kétségbe esetten. Wenford ránézett, majd Frankie-ra, és intett neki hogy nyissa ki az ajtót. Frankie engedelmeskedett, az ajtó recsegve-ropogva nyílt. Tompa puffanást hallottak, a macska állt velük szemben, nyávogott egy rövidet és kiszaladt a szobából.
- A macska legalább már megvan. - vihogott idétlenül Fun boy. Frankie óvatosan beljebb ment, a többiek szorosan a nyomában. Idegesítő félhomály volt a kis helyiségben, alig láttak az orrukig.
- Tommy ? Hol vagy ? - kérdezte furcsán megremegő hangon és tekintete végig pásztázta a sötét falakat, sarkokat.
Anie ekkor idegtépően felsikoltott, vérfagyasztó hangjára mind oda néztek. A lány a kanapé előtt térdelt, ahol Tommy is feküdt. Mind oda sereglettek köréje.
- Te jó ég, Tommy, haver, élsz még ? - hajolt Tommyhoz Frankie, majd segélykérően nézett a többiekre. A látvány sokkoló volt, Tommy teljesen mozdulatlanul hevert a földön, a szemei felakadtak, kezében a tv távirányítóját szorongatta. 
- Valaki csináljon már valamit, én nem vagyok képes...- rázta a fejét Frankie és halott sápadt lett az arca. Wenford reszketve tette Tommy mellkasára a fejét, hogy hallhassa a szívdobogását, de nem hallott semmit. Anie felzokogott.
- Tommy ! Mondjátok, hogy él ! Mondjátok, hogy él ! - hajtogatta könnyek között.
Wenford akárhogy szerette volna kimondani, az egyszerű, felszabadító, rövid kis szót, nem tudta. A tény, mint villám csapás cikázott végig rajta. Halott ! Tommy halott ! 
- Meghalt ! - kiáltott fel és maga is megrettent a kimondott szavaitól. 
- Oh Tommy...- sóhajtotta Fun boy és csak állt ott döbbenten, ahogy Frankie és Rat is. Wenford bizonytalan mozdulatokkal kelt fel a holt testtől és erős szédülés kerítette hatalmába. Akárhogy is akarta vissza fojtani, a szeméből erőszakosan előtörtek a könnyek. 
- A barátom volt...- suttogta.
- És nincs többé...meghalt...- ismételgette a szavakat rezignáltan Rat. Anie sírva rogyott le Tommy mellé és egyre csak simogatta a fiú jéghideg arcát, annyira zokogott, hogy az egész teste vadul rázkódott bele. Wenford erőtlennek érezte magát, hogy vigasztalja, hiszen önmagának sem tudott vígaszt nyújtani. Elöntötte az izzadtság, ledobta a kord dzsekijét a földre, pedig nem volt meleg a szobában. Olyan hideg volt a levegő, mint Tommy kihűlt teste. Látta hogy Frankie, Rat és Fun boy tanácstalanul állnak az örjöngő Anie és a halott Tommy felett, látta hogy beszélnek, mozgott a szájuk, de a hangjuk nem jutott el a füléig. Émelyegni kezdett, a fal mentén tapogatózva indult el a mosdó felé, a szeme előtt színes foltok jártak táncot és egész testében vacogott, mindenét elöntötte a hideg verejték. A fürdőszobában öklendezve borult a WC kagylóra, de végülis nem hányt, csak a saját nyálát köpködte, aztán a csaphoz hajolt, hogy hideg vízzel öblítse le az arcát. A rozoga fürdőszoba polcon látott mindenfélét, borotvahab, tusfürdő, borotva sorakozott a repedt tükör előtt és még valami, aminek láttán Wenfordban megingott a hetek óta tartott tiszta élet fogadalma. Idegesen nyúlt az átlátszó zacskóban lévő fehér por felé, a kád szélén öngyújtót, kanalat és injekciós tűt is talált. Meglepődött, Tommy tudomása szerint nem igazán élt a szerrel, nem értette, akkor miért vannak itt ezek a holmik. Talán félre ismerte a barátját és ő is adott az ilyesfajta élvezeteknek ?! Wenford most csak egyet tudott, jól jönne a heroin. Gyorsan cselekedett, nem is tudott józanul gondolkodni, egyre csak a szörnyű felfedezés visszhangzott az agyában. Tommy meghalt ! És minduntalan könnyes lett a szeme. A könnyektől nem is látott, az adagot sem tudta kiszámolni, de jócskán túlmérte. Többször félre szúrt a tűvel is, mire vénát talált és percek teltek el, mire a jól ismert, rég elfelejtett mámoros érzés rátört újra. Rat és Frankie nyitottak rá. Wenford akkor már ott állt, a falnak dőlve. Pólóját áztatta a verejték, a homlokáról is az csurgott le, vegyülve a szeméből patakzó könnyekkel. És csak bámult a barátaira üveges szemekkel.
- Ti értitek ezt, mert én nem ! Hogy merte megcsinálni ?! Hogy mert meghalni ?! A rohadt életbe, Tommy meghalt ! Egy másik lehetőséget választott, egy új utat és tudjátok, lehet hogy ő tette helyesen ! Lehet, hogy mindnyájunknak így kellene tenni ! Igazad volt Tommy, én is azt akarom amit te ! Nincs miért, itt maradnom ! Nincs ! - nézett üres tekintettel a fiúkra Wenford.
- Te jó ég...- döbbent meg Rat, látva Wenford állapotát.
- Hát ez szép, te aztán frankón benarkóztál, mintha nem lenne így is elég bajunk. Nem kellett volna...- bólogatott Frankie.
- Nem bírom elviselni ! Meghalt ! A barátom volt ! Én sem akarok tovább élni ! - motyogta Wenford és érezte, hogy nagyon szédül. Megkapaszkodott a fürdőszoba ajtó kilincsében.
- Nincs egy cigitek ? - kérdezte fátyolos hangon.
- Jobb lenne, ha leülnél, úgy látom kicsit megártott neked a heroin. Na gyere ! - nyújtotta a kezét Frankie. 
- Jó, megyek...- mondta megadóan Wenford és tett egy lépést, még egyet majd elsötétült a szeme előtt a világ.

Macska, avagy kétkedő remény

Sőt, Tommy úgy  nézett ki, mint aki örökké fog élni. Túléli Ratot, aki egyszer narkó túladagolásban hal meg valahol egy külvárosi szeméttelepen. Túléli Fun boy-t, akit a hülyeségei miatt egyszer szétlő valamelyik haragosa a sokból. Túléli Frankie-t, aki az új életbe pusztul bele. És mindenekelőtt túléli Wenfordot, aki talán a vonat alatt végzi, vagy kitudja...
Tommy fura figura volt. De többnyire józan, ritkán nyúlt narkóhoz, csak elvétve ivott alkoholt és valamikor a közeljövőben becsületes életet akart élni. Anie-val. Igen, a vékonyka, szemtelenül fiatal és mindig kócos Anie volt az élete, a mindene. De egy emlékezetes ballépése óta szóba sem állt Tommy-val. Tommy viszont nem adta fel, sejtette hogy engesztelje ki a mérges lányt. Egyik délelőtt váratlanul megjelent a kocsmában egy kismacskával. Akkoriban Frankie totál begolyózott, kibírhatatlan hangulat ingadozásai voltak. Hol a sárga földig lerészegedett és csak beszélte a hülyeségét, hol totál józan és tárgyilagos volt. Néha meg abnormális és irreális dolgokat képzelt be magának. Valaki be etette, hogy Steelsenék meggondolhatják magukat és elállhatnak a vételtől, ha a dolgozók nem megfelelően vannak felöltözve, így volt pár nap, mikor Wenfordnak öltönyben kiöltözve kellett lébecolni a kocsma közepén. Frankie szerzett neki egy ősrégi, kicsit kopottas őz színű öltönyt és ezt kellett viselnie. Először nagyon utálta, de aztán rájött, hogy ha így ki van cicomázva, okkal kerülheti a munkát. Sajnos erre Frankie is elég korán rájött, így Wenfordnak mindig hoznia kellett munka ruhát a mosogatáshoz, takarításhoz, ezzel pedig az ügy el is volt intézve.
Tehát Tommy jött és hozta a macskáját. Vézna kis jószág volt, tele bolhákkal, pedig Tommy többször is megfürdette, de hiába. Mindazonáltal a macska a srácok kedvencévé vált. Rat teljesen el volt bűvölve tőle, képzeletbeli, felhőtlen gyerekkorát hozta el és a többiek szemében is furcsa fény csillogott az állat láttán. Megérintette a szívüket, hogy a külváros kellős közepén, a szemét hegyeken ide és túl, a lepusztultságban, van valami eleven és gyönyörű. Viszont Frankie nem ájult el az ötlettől, hogy a reggelire hozott hamburgerét meg kellett osztani a kis bolhás fekete-fehér macskával. 
- És komolyan oda akarod adni ezt a macskát a nődnek ? - kérdezte Rat.
- A legkomolyabban. - vágta rá Tommy.
- Az fasza lesz ! Ha meglátja, egyből szétrakja neked a lábait és mehet a...
- Pofa be Fun boy ! - komolyodott el Tommy. Nem bírta ha a lányt bántják, még ha viccből is. Percekig sértődötten és mérgesen ült a macskát simogatva. Wenford a mosogató felől figyelte.
- És akkor mire vársz ? Hogy elfelejtsen végleg és felszedjen egy másik alakot ? - kérdezte, mire Tommy felkapta a fejét.
- Nem, dehogyis ! Én nem akarok ilyet, vissza szeretném kapni őt. 
- Akkor ne húzd az időt. - jegyezte meg Wenford.
- Igazad van, oda is adom neki. Most rögtön ! - határozott Tommy.
- Azt én is megnézném. - vihogott Fun boy.
- Meg én is. - csatlakozott Rat.
- Egyedül megyek. Még az kéne, hogy elbasszátok nekem a dolgokat. - kapta fel a macskát Tommy és a kijárat felé igyekezett. 
- Hé Tommy ! Aztán nehogy elcseszd ! Ez a nő egyszer már a tiéd volt ! - ordította röhöve Frankie.
- Tommy sok szerencsét. - kívánt neki minden jót mosolyogva Wenford. 
Tommy vissza nézett az ajtóból. Ő is mosolygott és a szőke tincseit fújta a kint feltámadt szél.
- Minden rendben lesz. Tudom. Érzem. Estére jövök. - ígérte és eltűnt. Akkor látták őt utoljára élve a srácok. A napok egymás után teltek, unalmasan, Wenford élte őket és fel sem tűnt neki, hogy már vagy öt napja nem látta Tommyt. A többiek sem nagyon hiányolták. Mindannyiukat betemette a hétköznapok sivársága és nyilván mind azt hitték, Tommy újra össze jött Anie-val és élik a szerelmesek vággyal túlfűtött napjait.
Egy este épp zártak, mikor megjelent a lány.
- Már zárva vagyok ! - kiáltotta Frankie mérgesen, mikor az árnyékot megpillantotta az ajtó üvegén keresztül, de Anie benyitott.
- Mondtam, hogy bezártam, bazd meg ! - morgolódott Frankie, de Anie láttán megenyhült.
- Te vagy az Anie ? Rég láttalak. De Tommyt is. Hogy van a faszikám manapság ? - érdeklődött kedélyesen.
- Én is őt keresem. - bökte ki zavartan Anie. Wenford aki épp az asztalokat törölte, felkapta a fejét. A raktár előtt vihorászó Rat és Fun boy is.
- Hogy hogy ? - kérdezte Frankie csodálkozva.
- Vagy öt napja felkeresett engem egy kismacskával. Békülni akart, újrakezdeni mindent és jóvá tenni a hibáit, de végig sem hallgattam. Látni sem akartam Tommyt, annyira haragudtam, mert megcsalt. Nem békültünk akkor ki. Elzavartam és ő el is ment. Azóta nem tudok róla semmit. Most már bánom, hogy így tettem. Úgy sajnálom...- sírta el magát Anie.
Döbbent csend volt válasz a kirohanására.
- Én sem láttam mostanában Tommyt. Nem szokása csak úgy napokra, hetekre eltűnni. - csóválta a fejét Frankie.
- Itt valami baj lehet ! - dadogta Rat.
Anie hangosan felsírt. Wenford pedig felkapta az egyik székre dobott kord dzsekijét.
- Hol lakik Tommy ? - kérdezte.

Szilánkok

- Na, így kell ezt, máris egy pohárral kevesebb...- vigyorgott Frankie elégedetten a többiekre. Sikítás hallatszott lenntről, üvegcsörömpölések és vérfagyasztó, állati ordítások. Wenford rögtön sejtette, hogy baj van. A korláthoz lépett. A földszinten ekkor már kisebb tömeg sereglett össze és mind felfele nézegettek az emeleti asztalok felé. Egy tizenhét év körüli lány feküdt a padlón, a fejét, arcát véresre vagdosta az üveg, de eszméleténél volt. Wenford megszédült és lesápadt a látottaktól. Ha részeg lett volna, persze jót röhög az egészen, de most, hogy józanul gondolkodott, rájött mi is történt az elmúlt néhány másodpercben és mit tett Frankie. Dühösen nézett rá és éppen oda akart menni hozzá, de Tommy lefogta a karját.
- Ugye nem akarsz hülyeséget csinálni ? - kérdezte.
- Mi van ? - kérdezett vissza Wenford.
- Senki nem látta, hogy ő dobta le azt a poharat, ne akard bajba keverni őt...
- Te hülye vagy...Szakadj le rólam...- dühöngött Wenford.
- Ha Frankie részeg, nem tudja mit tesz és olyasmiket is művel, ami nem jellemző rá. Egyszer majdnem halántékon kapott egy faszit egy üres sörösüveggel, én csavartam ki a kezéből az üveget...Ő ilyenkor nem normális...
Wenford kicsit lecsillapodott, de a lenti kiabálások és kétségbe esett hangok felkavarták. Időközben Frankie már lent termett a föld szinten, ahol a lány feküdt és várta a mentők, valamint a rendőrség megérkezését.
Frankie szeme szigorúan villogott, ahogy végig nézett a rémült tömegen, akik mind azt találgatták, ki is dobhatta le a poharat. Fent nem volt túl nagy a tömeg, de éppen elegen voltak ahhoz, hogy ne lehessen egyértelműen azonosítani. Sokan viszont azt állították, a pohár a korlátra volt állítva és csak véletlenül esett le. Mindenesetre, Frankie úgy járt-kelt az emberek között, mint egy önjelölt igazság osztó. De bizonytalan járása tudatta mindenkivel, hogy már nem egészen józan. Sustorgás követte az útját.
- Csend legyen ! Fogja be mindenki ! - ordította az embereknek ingerülten.
- Ki dobta a lányra az üveget ? - kérdezte fennhangon. Csend lett persze, hiszen a tettes nem a tömegben volt.
- Lehet, hogy baleset volt...- szóltak páran hátulról.
- Na persze. Addig nem megyünk el innen, amíg ki nem derül, hogy ki tette ezt ezzel a szerencsétlennel ! - kiabálta Frankie és a vérző fejű, nyöszörgő fiatal lányra nézett. Magában meg jót mosolygott és élvezte, hogy senki sem gyanít róla semmit és mindenki mint megmentőre néz fel rá. 
Wenford azonban nem bírta ez tovább. Az igazság érzete, ami főleg józan állapotában nagy volt, nem hagyhatta tovább ezt a kétszínű szemétkedést. Már nem látott a dühtől, az idegesség szinte megbénította. Lerontott az emeletről és nekiugrott Frankie-nak.
- Te voltál az, te bunkó, te szemét fasz ! Mit játszod meg magad ! - ordította és egy másodpercre találkozott a tekintetük. Frankie öntelt és alkoholtól elködösült tekintete és Wenford józan, rémült szemei.
Frankie megdöbbent barátja kifakadásán, de aztán ellökte magától Wenfordot és teli torokból nevetni kezdett.
- Én voltam ? Ez egy aljas rágalom ! Látta valaki, hogy én voltam ? Na, látta ? - és végig pillantott a csodálkozó embereken. Senki nem szólt semmit, mert talán senki nem tudott mit hozzá fűzni az egészhez.
- Látod, senki nem látott semmit sem. Biztos baleset volt, egy ostoba, érthetetlen baleset ! Felfogad ?! Baleset ! - tagolta a szót Frankie. Wenford pedig undorodva emelte le róla a kezeit. Abban a percben egy szánalmas féregnek tartotta Frankie-t.
Frankie a földön fekvő, zokogó lányra nézett.
- Én...sajnálom...Remélem hamar felépülsz...- motyogta, majd részeg ábrázatával vissza tántorgott az emeletre.
A sajnálata persze csak addig tartott amíg el nem hagyták a kocsmát. A környék éjszakai csendjét Frankie üvöltözése verte fel.
- Figyeltétek, milyen nagy voltam ! Nem számít semmi sem ! Gazdag leszek és mindent megtehetek !
Rat, Tommy és Fun boy egy emberként kiabáltak rá.
- Pofa be !
Wenford is hányni tudott volna tőle, mocskosnak érezte magát, hogy a társaságában kell lennie és alig várta, hogy haza érjen.
Az az este furcsa érzéseket ébresztett Wenfordban. Belegondolt, mi lett volna, ha a lány meghal, és bebizonyosodik, hogy Frankie dobta ki azt a poharat az emeletről ? Ki mosta volna ki a szarból ? Így is csoda volt, hogy nem indult eljárás az ügyben, de a lány nem tett feljelentést. Állítólag azért, mert a szervezetében nem kevés mennyiségű party drog volt és mindenki betudta annyival, hogy rosszkor volt rossz helyen.
Szóval az az éjszaka jelentősen változtatott Wenford élet szemléletén. Átsuhant az agyán, milyen lehetett a lánynak, vagy milyen lehet a halál közelében lenni. És megborzongott tőle. Ő élni akart. Most már nagyon is.
Aztán következett a nagy sokk, az igazi halál. Wenford álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen borzalmas, nyers, valóságos és pont azt támadja meg, akiről feltételezni sem merte volna.

Ha elvész a kontroll...

Másnap reggel Frankie ünnepélyesen közölte a fiúkkal a hírt.
- Steelsenék megvették a bárt. Jövő év elejétől az ő vezetésük alá kerül az egész kóceráj. 
Wenford, Tommy, Rat és Fun boy vegyes érzelmekkel fogadták Frankie bejelentését. Rat szóhoz sem jutott, Tommy is csak szótlanul csóválta a fejét, Fun boy idiótán visongott és Wenford is eleinte csak bámult ostobán Frankie-ra.
- Ez komoly ? Tényleg megvették ? - kérdezte és szavaiban az irigység keveredett az áhítattal és a hitetlenséggel.
- Igen. Frankie Azzurro, ez a kis szürke hétköznapi alak eladta a bárját a nagy Steelsenéknek ! Ez az hapsikáim, elértem amit mindig is akartam ! - örömködött Frankie.
- Mit is akartál ? - kérdezte Rat.
- Meggazdagodni ? - találgatott Tommy.
- Ez jelent nekem mindent srácok ! Este ünneplünk ! De persze nem ebben az ótvar kuplerájban ! Van egy klassz kocsma a belvárosban, remélem mind velem tartotok. Minden kört én fizetek ! - jelentette ki Frankie. A dolog ellen senkinek sem volt kifogása. Wenford sem tiltakozott, főleg az ellen, hogy Frankie állja mindenki fogyasztását, ő már le volt égve, pedig egy fontot nem költött piára vagy más ártalmas dologra. A bár aznap hamarabb zárt és este 9 körül mentek az említett szórakozó helyre az elegáns belváros szívébe. A hely, tényleg baromi jól nézett ki, lennt volt a hatalmas bárpult, zenegép, tánctér, fennt a galérián pedig az asztalok. Ide ültek a fiúk. Frankie kezdésképp mindenkinek rendelt egy korsó sört, Wenfordnak még ellenkezni sem volt ideje, az ital máris előtte habzott. 
- Nahát micsoda úriember, mindig így kéne Frankie. - bólogatott Tommy.
- Ez kurvajó ! - ismerte el Rat is.
- Fiúk, most véget ért egy szakasz az életemben, mától új életet kezdek, semmi feszkó, csak a pia, csak a nők. Innentől lesz a jó. - mondta Frankie. Wenford szánakozva nézett rá. Új élet mi ? Aztán majd te is annyit szenvedsz, ha le akarsz szokni...Frankie észre vette, hogy csak ül a söre felett.
- Na mi az, te nem iszol ?  kérdezte. Wenford előbb ránézett, majd a korsó sörre.
- Leszoktam az ivásról. Jó pár napja színjózan vagyok. - mondta komolyan.
- Egy korsó sör azért csak nem árt meg, ne legyél ünneprontó. - morgolódott Rat. Wenford félre tolta a korsót.
- Kösz most tényleg kihagyom...
Frankie felháborodott.
- Jaj nehogy a csajod megtudja ! Áh, nyápic alak vagy te, kibaszott nyápic ! Na de te tudod, ide azzal a sörrel ! - ezzel maga elé kapta a sört és szinte egy szuszra megitta. Mindenki döbbenten bámult rá.
- Ez az ! Éljen az új élet ! - üvöltötte aztán Fun boy.
Azon az estén Frankie tényleg megitta a magáét. A sörök után márkás röviditalok következtek, majd ismét sör, aztán megint tömény pia. Éjfél körül Frankie már rendesen be volt állva. Ordítozott és kivetkőzött magából. A többiek hol röhögve, hol csodálkozva nézték, mert ennyire lerészegedve még nem is látták.
- Hé, hol vannak a piáim ? Miért van itt ez a sok üres pohár ? - csattant fel a rengeteg üresen álló pohár láttán.
- Azért üresek, mert mindent kiittál belőlük cseszd meg. - forgatta a szemeit Fun boy.
- De minek vannak itt ? Kinek kellenek üres poharak ? Le velük ! - kapott fel egy korsót Frankie, aztán a keze megállt a levegőben és a fiúkhoz fordult.
- Öhhm...sose igyátok le magatokat részegre ! A múlt héten az egyik vendég ott esett össze a kocsmám padlóján. Alkohol mérgezés vagy mi, aztán észhez tért és sugárban lehányta a falat. Nekem kellett haza cipelnem, mert ha nem teszem még most is a saját hányásában fetrengene. Jól bebaszott a részeges disznója..
- De te is...- jegyezte meg halkan Tommy.
- Hogy mondtad Tommy ? - pislantott rá Frankie, majd mivel senki nem szólt egy szót sem, folytatta a szánalmas monológját.
- Azt mondjátok hogy be vagyok rúgva ?! Lófaszt ! Én teljesen észnél vagyok, csak kicsit sok itt a felesleges pohár. Na le ezzel a nyamvadt korsóval. - és Frankie áthajította az üvegpoharat az emeleti fakorláton. Pont a táncolók közé.