A továbbállás egyszerű, amit hátra kell hagynod, az teszi nehézzé

Hát elérkeztünk ennek a történetnek a végére. Én szerettem írni ezt a sztorit, anno terveztem folytatást is hozzá, de végül nem lett belőle semmi. Köszönöm a kommenteket, vagy hogy egyáltalán ide kattintott valaki. Ha esetleg így az utolsó fejezetnél valakinek kedve támadna kifejteni a véleményét, ne tartsa vissza semmi!!!Thx.

Remélte, hogy Chelsea már otthon lesz, de nem így volt. Várt rá vagy fél órát, mert élt benne az a romantikusnak mondható álmodozás, hogy együtt lépnek le és új életet kezdenek valahol távol ettől a külvárosi szemétteleptől. Azt akarta hogy a lány is vele menjen, hogy osztozzon az életében, de aztán rájött, nem sodorhatja veszélybe Chelsea-t, egyedül kell mennie. És sietnie kell. A szekrényéből előrángatta a sporttáskáját és hanyagul bele dobálta a ruháit, személyes holmijait. Majd a konyha asztalra tett öt ezer fontot és egy papírra néhány sort írt a lánynak.
Chelsea!
Egy kisebb pénz összegre tettem szert, kérlek ne kérdezd hogyan. A lényeg, hogy most el kell mennem, nem akarok zűrt se neked, se magamnak. Itt hagyok neked öt ezer fontot. Költsd amire akarod, vegyél szép ruhákat, élvezd az életet. Nem örökre búcsúzom, hamarosan vissza térek a városba. Talán már fél év, egy év múlva, nem tudom még. A szobát ne add ki másnak, mert biztos hogy még találkozunk. Most talán gyűlölsz és amint ezt a levelet olvasod, kedved támadna megpofozni engem, kitudja, talán meg is érdemelném, hogy csak így lelépek, egy szó vagy köszönés nélkül. Nem tehetek mást,  ha visszajöttem mindent elmagyarázok, de egy fontos, és ezt ne felejtsd el: SZERETLEK ! Norman Wenford.
A papírt a pénzzel együtt a konyha asztalon hagyta, majd bezárta az ajtót és a kulcsot a zsebébe rakta. Hiszen ha visszajön, márpedig így lesz, egy ideig szüksége lesz a szobára. Reménykedett benne, hogy addigra Marcus pénze gyarapodni fog, gazdagon lépi át ennek a nyomorúságos panelnak a küszöbét, és nem sokáig fognak majd itt lakni. Elköltöznek egy szép házba és elveszi Chelsea-t, lesznek gyerekeik és boldogan élnek. De hol van az még ?! Wenfordot vissza rántotta a valóság keserűsége, amint bandukolt az utcán, vissza sem nézve az égbe nyúló tízemeletes házra, ahol élete legboldogabb pillanatait élte meg, hiszen rátalált a szerelem. Léptei Frankie kocsmája felé vitték. A raktár felől közelítette meg és úgy mászott be az ablakon, mint valami tolvaj. Szégyellte is magát érte rendesen, de nem akart most találkozni a fiúkkal. Nem tudott volna nekik mit mondani és félt, ha nagyon marasztalják, nem is megy sehova. Itt is hagyott az asztalon öt ezer fontot és egy üzenetet.
Frankie!
Köszi az állás ajánlatodat, de most nem mehetek hozzád dolgozni. Túl sok feszültség van bennem és Tommy emléke is még élénkben itt van a fejemben. Felejtenem kell, friss levegőt szívnom, ezért elmegyek a városból. Valahol máshol keresek új munkát. De nem akarok hálátlannak látszani, ezért hagyok itt neked öt ezer lepedőt. Tudom, hogy sokkal tartozom neked, nagyon sokkal, talál túl sokkal is, hiszen te voltál, aki az embert látta bennem és alkalmazott, mikor betévedtem ide. Adott egy esélyt, még ha nem is érdemeltem meg. És ezt sosem felejtem el neked. Ez a pénz a tied, azt csinálsz vele amit akarsz, szétoszthatod a fiúk között, meg is tarthatod, de akár emelhetsz egy szép síremléket Tommynak. Tudom, hogy mindenképpen jó célokra fogod felhasználni. Örülök, hogy nem adod el a bárt és vissza is fogok jönni egyszer. Nem is olyan sok idő múlva, de most ki kell szakadnom ebből a környezetből, mert különben sosem leszek a régi. A kurva életbe, mit is írhatnék még ? Hiányozni fogtok, de nagyon ! Vigyázz magadra és arra a két idiótára Ratra és Fun boyra is ! Viszlát legközelebb. Wenford.Wenford elrendezte az asztalon a pénzt, majd ami még maradt azt a zsebébe tette és kimászott az ablakon. Fél szemmel pár lépés után vissza tekintett a bárra, ahol sok tanulságos, kalandos, néha nehéz percet töltött és érezte a búcsúja nem örökre szól. Frankie bárjától egyenesen a vonat állomásra ment, oda ahonnan annak idején elindult a városba, két táskányi cuccal, munkát keresve. Jegyet vett az éppen induló vonatra és maga sem tudta hova megy, de úgy döntött, majd csak kiszáll egy számára szimpatikus állomáson, ahol talán szintén kegyeibe fogadja a szerencse és belépve egy bárba, munka is akad neki. A vonat egyik üres fülkéjében foglalt helyet, csomagját felrakta a tartóba, majd leült és mereven bámult ki az ablakon át az elhaladó tájakra. Két és fél órát utazott és a végállomáson szállt le. Már verőfényes kora délután volt. Ki hitte volna ? Reggel még a tv-t bámulta, délután meg már egy ismeretlen városban kószál, zsebében jókora összeggel...Lám, milyen fura az élet...
Meleg idő volt, a nap sugarai erősen tűztek és mintha egyenesen Wenfordot simogatták volna. A fiú kabátját lazán a vállára hajította, másik kezében sporttáskája volt. Nézte a jövő-menő emberek tömegét, a piszkos üvegű kirakatokat, tele szemetes kukákat, amik minden komorságuk ellenére egy új jövő ígéretét hordozták magukban. És Wenford maga sem tudta miért, de hirtelen mosolyogni kezdett. Annyira, hogy úgy érezte, még a szíve is mosolyog. Így ment végig az idegen utcákon, ezzel a kedves mosollyal az arcán. Most nem zavarta semmi sem. Biztos volt benne, hogy az elmúlt hetek sokkos, rémisztő napjait el tudja felejteni ebben az új városban, talál melót, lesz albérlete, új ismerősei és talán barátai is. Később pedig ismét a régi Norman Wenfordként térhet vissza.
Haza...
Igen, biztos hogy így lesz !    
- vége -

Talán őrültség, de megteszem !

- Bejöhetek ? - állt meg a nyitott ajtóban.
- Gyere. - biccentett egykedvűen Wenford. 
Chelsea belépett a szobába és leült a fotelbe. Szomorúan tekintett végig a fiún, akin nagyon meglátszottak az elmúlt hetek nyomorúságos körülményei. Alaposan lefogyott, és bár sosem volt kövér alkat, most a bordái úgy hasogatták fel bőrét, mint kés a vajat. Úgy nézett ki, mint aki hetek óta éhezik. Arca is beesett volt, a haja növésnek indult.
- Készítsek valami ennivalót ? - kérdezte Chelsea.
- Nem kösz, nem vagyok éhes. - felelte Wenford.
- Nagyon lefogytál, szeretném ha kicsit rendbe jönnél. - mondta Chelsea.
- Akkor sem vagyok éhes. - kapott magára egy pulóvert Wenford. 
- De bármit elkészítek, csak mond mit ennél szívesen...- próbálkozott ismét a lány, hogy evésre bírja Wenfordot, de ő dühösen felcsattant.
- Fogd már fel, hogy nem vagyok éhes, a rohadt életbe ! És ne aggódj miattam, majd rendbe jövök, nem kell anyáskodnod ! 
Chelsea ledöbbent, nem ezt a hangnemet várta. 
- Annyira furcsa lettél Wenford...- jegyezte meg.
- Mégis mit vártál ? - kérdezte gúnyosan Wenford.
- Megváltoztál. Hol van az a srác akivel összejöttem ? Én azt szeretném, hogy megint olyan legyél mint régen. Hiányzik az igazi, a régi Norman Wenford. - és Chelsea elsírta magát. 
- Már semmi sem lesz a régi Chelsea. Sajnálom, ha bunkónak látszom, de Tommy halálával minden más lett. Én is. A kórház meg kiölte belőlem még azt a keveset is, ami Tommy halála után megmaradt bennem. Hidd el, nem akartam én sem ilyenné lenni. - mondta Wenford érzéketlen hangon, a csupasz fal felé fordulva. Chelsea ránézett és megtörölte könnyes arcát.
- Frankie-ék mindent elkövetnek, hogy legyen kedved ismét élni. Tudom, hogy Tommyt már nem hozhatja semmi sem vissza, de az életnek mennie kell tovább. Bármilyen szívtelenül hangzik, de ez így van. Én is hasonlóan éreztem Irw halálakor, tudom min mész át most. Az idő majd valamelyest könnyebbé teszi az egészet...És Frankie azt mondta, pár hétig még itthon pihensz, aztán mehetsz is vissza a bárba dolgozni. Ők mindenben támogatnak. És persze én is segítek...
- Tőlem...- vont vállat flegmán Wenford.
Wenford tehát egyenlőre otthon maradt pihenni és felkészülni, hogy majd ismét munkába áll. Eleinte tetszett is neki, hogy lazsálhat, de a tizedik napon, ami egy szerda volt, már nagyon unatkozott. Rabnak érezte magát a panel falai között. Csak feküdt az ágyon és bámulta az idióta vetélkedőket a tv-ben. Chelsea dolgozott, így minden nap egyedül volt estig a lakásban. Unalmában egymás után szívta a cigiket, erre a kórház után szokott rá és bár fulladt tőle néha, meg szédült is, de még mindig jobb volt a kábszernél, meg a piánál. 
Bámulta a tv képernyőjén villódzó fényeket és arra gondolt csinálnia kellene valamit. De mivel egy vasa sem volt, meg volt kötve a keze. Tehát kellene egy kis pénz. Sőt, inkább sok pénz. Talán beindíthatna valami saját vállalkozást, vagy csak egyszerűen meglephetné Chelsea-t valamivel, vagy kipofozhatná ezt a lelakott lakást. Szüksége van pénzre. Vagy húsz ezer fontra. Ezzel akár mindent újra kezdhetne, új életbe vághatna bele. Mert mindenhez volt kedve, de ismét Frankie bárjában dolgozni nem. És eszébe jutott a jó öreg Marcus Allberry, meg a titkos kis dugi pénz a munkás szálló alagsorában. Ha még nem vitte el máshová, akkor a hülye is el tudja onnan lopni. Marcus nagy hibát követett el, hogy megbízott Wenfordban, azt hitte haverok és megmutatta neki a pénzt. Marcus most úgyis dolgozik, és amíg távol van, Wenford szépen lenyúlhatná a pénzt. 
Wenford már csak azt vette észre, hogy remegve kapkodja magára a ruháit, pillanatok alatt az utcára ér és kitartóan megy a szálló felé. Délelőtt volt, az utcán alig járkáltak emberek. Bízott benne, hogy a munkás szálló is ilyen kihalt lesz. Lihegve ért oda és miután elszívott egy cigit a megnyugtatására, benyitott a régi kapun. Az öreg portás békésen szunyókált a fülkéjében, észre sem vette hogy Wenford el sétált előtte és az alagsor felé megy. Végig rohant a folyosón és megállt a jól ismert ajtónál. Zárva volt. Wenford káromkodott egyet, majd egy határozott rúgással berúgta az ajtót. Por szállt az arcába, mintha évek óta nem jártak volna itt, pedig tudta Marcus naponta lejár ide ellenőrizni a féltve őrzött pénzecskéjét. Wenford a szekrényhez lépett és a földön talált vasdarabbal felfeszítette az ajtókat. Kinyitotta a szekrényt és nagyot dobbant a szíve. A már látott dobozok, zacskók mind a helyükön voltak. És ha ezeket nem vitték el innen, talán a pénzt sem. A felső polc sarkában már rá is talált az átlátszó műanyag tasakra és az abban lévő újságpapírba göngyölt pénzre. Hirtelen elöntötte a veríték. Szorította markában a zacskót és a lelki ismerete vadul figyelmeztette. Legjobb lenne vissza rakni oda ahonnan elvette és eltűnni. A tűzzel játszott. Bármikor arra tévedhetett volna valaki, netalán tán Marcus, aki biztos agyonverné ezért. Vagy sittre kerülne. Mérlegelte magában a dolgokat, mi lenne a jó. Továbbra is mosogató lében turkálnia éhbérért, vagy egy teljesen új lapot maga elé húzva megvalósítani minden álmát ? Nem is válaszolt magának, dzsekije zsebébe gyűrte a pénzt, aztán kiszaladt a szobából, még az ajtaját sem csukta be. Végig rohant a folyosón és mire felért az alagsorból igyekezett nyugodtabbnak látszani, hogy ne keltsen gyanút. Lazán intett a portásnak, aki akkor eszmélt fel álmából. Majd remegő lábakkal, levegő után kapkodva és tetőtől-talpig leizzadva kilépett az utcán. 
Az órájára nézett. Az egész rablás nem volt több tíz percnél. De máris egy csomó pénzzel lett gazdagabb, szóval megérte. Nem akart a szálló előtt szobrozni, sőt agyában előjöttek a félelem gondolatai is. Ha Marcus rájön mi történt, előkerül az ő neve is, hiszen ő tudott a pénzről. Persze számtalan gyanúsított lehet, akárki a munkás szállóról, vagy valamelyik haver. De akkor is keresni fogja, és neki kell a gyorsabbnak lennie.
Wenford sietősen rótta az utcákat és egyenesen haza ment.

Vezeklés és változások

Sötét alagutat látott fénnyel a végén és ott állt Tommy is, aki mosolyogva hívogatta. Wenford egyre közelebb ment a fényhez, szinte már elérte a kezeivel és megnyugvás árasztotta el, de a legutolsó percben mégis távolodni kezdett tőle a szikrázó kép, aztán eltűnt. Nagy feketeség lett a helyén és Wenford ott találta magát a valóságban. A nagy semmiben. A helyi kórház addiktológiai és pszichiátriai osztályán. Ahol aztán Wenford egyedül lehetett saját meghasonlott énjével. Nem néztek rá, nem törődtek vele, elmúlt már az életveszély. Wenford pedig szenvedett. Borzasztó volt. Senkit sem érdekelt mi van vele, mindenki közönyös volt az állapotával szemben. A nővérek szinte be sem néztek a kórtermébe. Wenford egész álló nap az ágyon fetrengett és alig aludt valamit. Mikor Frankie, Rat, Fun boy és Chelsea meglátogatták akkor is csak feküdt ott, érzéketlenül, az összevizelt pizsamájában és bámulta a falat.
- Tudod hogy majdnem meghaltál, te fasz ! Na most ugassál, hogy nem érdekel a halál. - motyogta fátyolos hangon Rat.
Wenford nem mondott erre semmit, keserűség volt a lelke legmélyebb zugában is.
- Már vagy három hete fekszel itt. Sokáig eszméletlen voltál. Örülök, hogy már jobban vagy. - mondta Chelsea csendesen.
- Jobban ? - gúnyolódott Wenford és még jobban magára húzta a takarót, rá sem nézett a lányra.
- Most úgy csinálsz, mintha haragudnál ránk, amiért meg mentettük a szánalmas életedet. Nekünk kellene haragudnunk, tudd meg ! Te hülye bunkó ! Semmit nem értesz ! Tommy nekem is a barátom volt ! Érted ? A barátom ! A faszomba, elvesztettem a barátomat. Tudod mi van itt legbelül ? Egy nagy fekete lyuk ! - mutatott a szívére Fun boy. Most egyáltalán nem olyan volt, mint régen. Komoly volt és gondterhelt. A gyász látszott az arcvonásaiban. Wenford sosem látta ilyennek.
- És miben halt meg Tommy ? - kérdezte váratlanul. Mind összenéztek, majd Frankie nagy sóhajjal átvette a szót.
- Heroin túl adagolás vitte el. Jól benarkózott, leült a kanapéra a tv elé és megállt a szíve...Ennyi...
- Nagyon szép temetése volt. A szülei jól megszervezték. Kár hogy nem lehettél ott. - tette hozzá Rat. 
- Rájöttünk, hogy annyi mindent nem tudtunk Tommyról. Oké, hogy skót, de azonkívül tök jó fej szülei vannak és tavasszal lett volna tizenkilenc...- mesélte Fun boy.
- Tizenkilenc...- ismételte el szörnyülködve Frankie.
- És Anie hogy bírja ? - kérdezte Wenford.
- Össze roppant, a szülei elvitték magukhoz Slough-ba. - válaszolta Fun boy.
Wenford a falnak fordult.
- Meg akartam halni. Miért nem engedtétek ?
- Mert azt nem lehetett ! A faszomba ! Neked még egy csomó feladatod van az életben. Ha felgyógyulsz dolgozhatsz ismét nálam...- jelentette ki Frankie.
Wenford felkapta a fejét és most először mutatott érdeklődést valami iránt.
- De te eladod...- kezdte volna, de Frankie hevesen belevágott.
- Nem. Tommy halála ráébresztett, hogy nem kell nekem a szaros új élet, tele nővel, piával. Nem szabad csak úgy kidobni a szemétbe, amit eddig össze hordtam. Rájöttem, hogy nem szabad megválni az igazi értékeimtől. És ami nekem fontos az a bárom és ti, a barátaim...Nem adom el a bárt, Steelsenék menjenek a kurva anyjukba. 
Wenford elmosolyodott. Titokban mindig is sejtette, hogy Frankie túl gyáva lenne hogy eladja a kocsmát. Vagy túl nagy a szíve. 
A kórházban töltött hetek alatt Wenford ízelítőt kapott a valódi emberi kegyetlenségből. A silány koszt kikezdte a gyomrát és utálta, amikor a nővérek kiröhögték, vagy az orvos gúnyolódva beszélt vele. Nem volt nap, hogy ne gondolt volna Tommyra. Bár nem rég óta ismerte, de számos emlék fűzte hozzá ami mind megmelengette a szívét a kórház kényelmetlen ágyán és fagyos csempéjű falai között. Iszonyatosan hiányzott neki a fiú és mindig úgy érezte, nem csak az életéhez, a halálához  is köze van. Persze nem közvetetten, de ha akkor nem hagyja, hogy egyedül menjen Anie-hoz a macskával, talán másképp alakul minden. Talán leisszák magukat valahol és ez az életnek nevezett valami megy tovább. De így...Tommy már nem lehet köztük.
Aztán eljött a nap, végre haza engedték a kórházból. Chelsea jött érte, segített vinni Wenford cuccait. Egész úton egy szó sem esett köztük, Wenford nem akart beszélni, Chelsea meg nem akarta faggatni. Mikor haza értek, Wenford nem Chelsea szobájába ment, ahol már hetek óta lakott, hanem behúzódott a saját szobájába. Ahol minden a régi volt, semmi sem változott. Ledobta a csomagjait a földre és csak állt ott percekig magába szívva az otthon levegőjét, de nem érezte, hogy ez olyan jó lenne. Üres és kiégett volt a szíve.
Éppen öltözködött, amikor Chelsea bekopogott hozzá.

A lélek szárnyal, zuhan, elfárad, semmibe vész...

- Csak nem képzeled, hogy egyedül mész ? Mi is megyünk faszikám ! - jelentette ki komoly képpel Fun boy és már indultak is. Tommy egy ócska, közös udvarban lévő, minimális komforttal rendelkező sorházban élt. Még Frankie szerezte neki az ismeretségük elején. A kaput zárva találták, így kopogtattak. A tulajdonos, egy mogorva vénember, csak nehezen engedte be őket. Sötét és lehangoló kis udvar tárult eléjük, mindenhol tócsák és tele szemetes zacskók. Tommy az egymásra tornyosult házaknak a legvégén lakott. A kopott ajtón fatábla függött, rajta fehér betűkkel odamázolva Tommy. Frankie kopogott, de senki sem nyitott ajtót, pedig valami halvány fény szűrődött ki a piszkos ablakok mögül. Pár eredménytelen kopogás után, Frankie elvesztette a türelmét és kétszer-háromszor belerúgott az ajtóba, ami nagy nehezen engedett. Mindannyian betódultak az előszobába. Csend volt. Nyomasztóan nagy csend.
- Hé Tommy ! Ember, merre vagy ? - ordította el magát Fun boy, de nem jött felelet.
- Lehet, hogy nincs is itthon, mi meg szétvertük az ajtóját. - jegyezte meg Rat.
- Lehet, de azért nézzünk szét. - ajánlotta Wenford és megindult a nikotintól sárgára színeződött szoba ajtó felé. Anie szipogva követte.
Az üvegen át szürkés-fehér fényt láttak, talán a tv fényeit. Wenford keze már a kilincsen volt, mikor Frankie megszólalt.
- Várjatok ! Azért kopogjunk előtte ! - szólt nagy komolyan.
- Az agyamra mész a kopogásoddal, mi vagy te, harkály ?! Ha Tommy itt lenne, már meghallotta volna, hogy berúgjuk az ajtóját. - legyintett Fun boy, de Frankie úgy csinált, mint aki meg sem hallotta barátja locsogását. Kopogott egyet, de semmi reakció nem volt. Anie nem bírta tovább.
- Az Istenért, mit szórakozunk itt ? Ez nem játék ! Nyissunk már be ! Félek ! - sírt fel kétségbe esetten. Wenford ránézett, majd Frankie-ra, és intett neki hogy nyissa ki az ajtót. Frankie engedelmeskedett, az ajtó recsegve-ropogva nyílt. Tompa puffanást hallottak, a macska állt velük szemben, nyávogott egy rövidet és kiszaladt a szobából.
- A macska legalább már megvan. - vihogott idétlenül Fun boy. Frankie óvatosan beljebb ment, a többiek szorosan a nyomában. Idegesítő félhomály volt a kis helyiségben, alig láttak az orrukig.
- Tommy ? Hol vagy ? - kérdezte furcsán megremegő hangon és tekintete végig pásztázta a sötét falakat, sarkokat.
Anie ekkor idegtépően felsikoltott, vérfagyasztó hangjára mind oda néztek. A lány a kanapé előtt térdelt, ahol Tommy is feküdt. Mind oda sereglettek köréje.
- Te jó ég, Tommy, haver, élsz még ? - hajolt Tommyhoz Frankie, majd segélykérően nézett a többiekre. A látvány sokkoló volt, Tommy teljesen mozdulatlanul hevert a földön, a szemei felakadtak, kezében a tv távirányítóját szorongatta. 
- Valaki csináljon már valamit, én nem vagyok képes...- rázta a fejét Frankie és halott sápadt lett az arca. Wenford reszketve tette Tommy mellkasára a fejét, hogy hallhassa a szívdobogását, de nem hallott semmit. Anie felzokogott.
- Tommy ! Mondjátok, hogy él ! Mondjátok, hogy él ! - hajtogatta könnyek között.
Wenford akárhogy szerette volna kimondani, az egyszerű, felszabadító, rövid kis szót, nem tudta. A tény, mint villám csapás cikázott végig rajta. Halott ! Tommy halott ! 
- Meghalt ! - kiáltott fel és maga is megrettent a kimondott szavaitól. 
- Oh Tommy...- sóhajtotta Fun boy és csak állt ott döbbenten, ahogy Frankie és Rat is. Wenford bizonytalan mozdulatokkal kelt fel a holt testtől és erős szédülés kerítette hatalmába. Akárhogy is akarta vissza fojtani, a szeméből erőszakosan előtörtek a könnyek. 
- A barátom volt...- suttogta.
- És nincs többé...meghalt...- ismételgette a szavakat rezignáltan Rat. Anie sírva rogyott le Tommy mellé és egyre csak simogatta a fiú jéghideg arcát, annyira zokogott, hogy az egész teste vadul rázkódott bele. Wenford erőtlennek érezte magát, hogy vigasztalja, hiszen önmagának sem tudott vígaszt nyújtani. Elöntötte az izzadtság, ledobta a kord dzsekijét a földre, pedig nem volt meleg a szobában. Olyan hideg volt a levegő, mint Tommy kihűlt teste. Látta hogy Frankie, Rat és Fun boy tanácstalanul állnak az örjöngő Anie és a halott Tommy felett, látta hogy beszélnek, mozgott a szájuk, de a hangjuk nem jutott el a füléig. Émelyegni kezdett, a fal mentén tapogatózva indult el a mosdó felé, a szeme előtt színes foltok jártak táncot és egész testében vacogott, mindenét elöntötte a hideg verejték. A fürdőszobában öklendezve borult a WC kagylóra, de végülis nem hányt, csak a saját nyálát köpködte, aztán a csaphoz hajolt, hogy hideg vízzel öblítse le az arcát. A rozoga fürdőszoba polcon látott mindenfélét, borotvahab, tusfürdő, borotva sorakozott a repedt tükör előtt és még valami, aminek láttán Wenfordban megingott a hetek óta tartott tiszta élet fogadalma. Idegesen nyúlt az átlátszó zacskóban lévő fehér por felé, a kád szélén öngyújtót, kanalat és injekciós tűt is talált. Meglepődött, Tommy tudomása szerint nem igazán élt a szerrel, nem értette, akkor miért vannak itt ezek a holmik. Talán félre ismerte a barátját és ő is adott az ilyesfajta élvezeteknek ?! Wenford most csak egyet tudott, jól jönne a heroin. Gyorsan cselekedett, nem is tudott józanul gondolkodni, egyre csak a szörnyű felfedezés visszhangzott az agyában. Tommy meghalt ! És minduntalan könnyes lett a szeme. A könnyektől nem is látott, az adagot sem tudta kiszámolni, de jócskán túlmérte. Többször félre szúrt a tűvel is, mire vénát talált és percek teltek el, mire a jól ismert, rég elfelejtett mámoros érzés rátört újra. Rat és Frankie nyitottak rá. Wenford akkor már ott állt, a falnak dőlve. Pólóját áztatta a verejték, a homlokáról is az csurgott le, vegyülve a szeméből patakzó könnyekkel. És csak bámult a barátaira üveges szemekkel.
- Ti értitek ezt, mert én nem ! Hogy merte megcsinálni ?! Hogy mert meghalni ?! A rohadt életbe, Tommy meghalt ! Egy másik lehetőséget választott, egy új utat és tudjátok, lehet hogy ő tette helyesen ! Lehet, hogy mindnyájunknak így kellene tenni ! Igazad volt Tommy, én is azt akarom amit te ! Nincs miért, itt maradnom ! Nincs ! - nézett üres tekintettel a fiúkra Wenford.
- Te jó ég...- döbbent meg Rat, látva Wenford állapotát.
- Hát ez szép, te aztán frankón benarkóztál, mintha nem lenne így is elég bajunk. Nem kellett volna...- bólogatott Frankie.
- Nem bírom elviselni ! Meghalt ! A barátom volt ! Én sem akarok tovább élni ! - motyogta Wenford és érezte, hogy nagyon szédül. Megkapaszkodott a fürdőszoba ajtó kilincsében.
- Nincs egy cigitek ? - kérdezte fátyolos hangon.
- Jobb lenne, ha leülnél, úgy látom kicsit megártott neked a heroin. Na gyere ! - nyújtotta a kezét Frankie. 
- Jó, megyek...- mondta megadóan Wenford és tett egy lépést, még egyet majd elsötétült a szeme előtt a világ.

Macska, avagy kétkedő remény

Sőt, Tommy úgy  nézett ki, mint aki örökké fog élni. Túléli Ratot, aki egyszer narkó túladagolásban hal meg valahol egy külvárosi szeméttelepen. Túléli Fun boy-t, akit a hülyeségei miatt egyszer szétlő valamelyik haragosa a sokból. Túléli Frankie-t, aki az új életbe pusztul bele. És mindenekelőtt túléli Wenfordot, aki talán a vonat alatt végzi, vagy kitudja...
Tommy fura figura volt. De többnyire józan, ritkán nyúlt narkóhoz, csak elvétve ivott alkoholt és valamikor a közeljövőben becsületes életet akart élni. Anie-val. Igen, a vékonyka, szemtelenül fiatal és mindig kócos Anie volt az élete, a mindene. De egy emlékezetes ballépése óta szóba sem állt Tommy-val. Tommy viszont nem adta fel, sejtette hogy engesztelje ki a mérges lányt. Egyik délelőtt váratlanul megjelent a kocsmában egy kismacskával. Akkoriban Frankie totál begolyózott, kibírhatatlan hangulat ingadozásai voltak. Hol a sárga földig lerészegedett és csak beszélte a hülyeségét, hol totál józan és tárgyilagos volt. Néha meg abnormális és irreális dolgokat képzelt be magának. Valaki be etette, hogy Steelsenék meggondolhatják magukat és elállhatnak a vételtől, ha a dolgozók nem megfelelően vannak felöltözve, így volt pár nap, mikor Wenfordnak öltönyben kiöltözve kellett lébecolni a kocsma közepén. Frankie szerzett neki egy ősrégi, kicsit kopottas őz színű öltönyt és ezt kellett viselnie. Először nagyon utálta, de aztán rájött, hogy ha így ki van cicomázva, okkal kerülheti a munkát. Sajnos erre Frankie is elég korán rájött, így Wenfordnak mindig hoznia kellett munka ruhát a mosogatáshoz, takarításhoz, ezzel pedig az ügy el is volt intézve.
Tehát Tommy jött és hozta a macskáját. Vézna kis jószág volt, tele bolhákkal, pedig Tommy többször is megfürdette, de hiába. Mindazonáltal a macska a srácok kedvencévé vált. Rat teljesen el volt bűvölve tőle, képzeletbeli, felhőtlen gyerekkorát hozta el és a többiek szemében is furcsa fény csillogott az állat láttán. Megérintette a szívüket, hogy a külváros kellős közepén, a szemét hegyeken ide és túl, a lepusztultságban, van valami eleven és gyönyörű. Viszont Frankie nem ájult el az ötlettől, hogy a reggelire hozott hamburgerét meg kellett osztani a kis bolhás fekete-fehér macskával. 
- És komolyan oda akarod adni ezt a macskát a nődnek ? - kérdezte Rat.
- A legkomolyabban. - vágta rá Tommy.
- Az fasza lesz ! Ha meglátja, egyből szétrakja neked a lábait és mehet a...
- Pofa be Fun boy ! - komolyodott el Tommy. Nem bírta ha a lányt bántják, még ha viccből is. Percekig sértődötten és mérgesen ült a macskát simogatva. Wenford a mosogató felől figyelte.
- És akkor mire vársz ? Hogy elfelejtsen végleg és felszedjen egy másik alakot ? - kérdezte, mire Tommy felkapta a fejét.
- Nem, dehogyis ! Én nem akarok ilyet, vissza szeretném kapni őt. 
- Akkor ne húzd az időt. - jegyezte meg Wenford.
- Igazad van, oda is adom neki. Most rögtön ! - határozott Tommy.
- Azt én is megnézném. - vihogott Fun boy.
- Meg én is. - csatlakozott Rat.
- Egyedül megyek. Még az kéne, hogy elbasszátok nekem a dolgokat. - kapta fel a macskát Tommy és a kijárat felé igyekezett. 
- Hé Tommy ! Aztán nehogy elcseszd ! Ez a nő egyszer már a tiéd volt ! - ordította röhöve Frankie.
- Tommy sok szerencsét. - kívánt neki minden jót mosolyogva Wenford. 
Tommy vissza nézett az ajtóból. Ő is mosolygott és a szőke tincseit fújta a kint feltámadt szél.
- Minden rendben lesz. Tudom. Érzem. Estére jövök. - ígérte és eltűnt. Akkor látták őt utoljára élve a srácok. A napok egymás után teltek, unalmasan, Wenford élte őket és fel sem tűnt neki, hogy már vagy öt napja nem látta Tommyt. A többiek sem nagyon hiányolták. Mindannyiukat betemette a hétköznapok sivársága és nyilván mind azt hitték, Tommy újra össze jött Anie-val és élik a szerelmesek vággyal túlfűtött napjait.
Egy este épp zártak, mikor megjelent a lány.
- Már zárva vagyok ! - kiáltotta Frankie mérgesen, mikor az árnyékot megpillantotta az ajtó üvegén keresztül, de Anie benyitott.
- Mondtam, hogy bezártam, bazd meg ! - morgolódott Frankie, de Anie láttán megenyhült.
- Te vagy az Anie ? Rég láttalak. De Tommyt is. Hogy van a faszikám manapság ? - érdeklődött kedélyesen.
- Én is őt keresem. - bökte ki zavartan Anie. Wenford aki épp az asztalokat törölte, felkapta a fejét. A raktár előtt vihorászó Rat és Fun boy is.
- Hogy hogy ? - kérdezte Frankie csodálkozva.
- Vagy öt napja felkeresett engem egy kismacskával. Békülni akart, újrakezdeni mindent és jóvá tenni a hibáit, de végig sem hallgattam. Látni sem akartam Tommyt, annyira haragudtam, mert megcsalt. Nem békültünk akkor ki. Elzavartam és ő el is ment. Azóta nem tudok róla semmit. Most már bánom, hogy így tettem. Úgy sajnálom...- sírta el magát Anie.
Döbbent csend volt válasz a kirohanására.
- Én sem láttam mostanában Tommyt. Nem szokása csak úgy napokra, hetekre eltűnni. - csóválta a fejét Frankie.
- Itt valami baj lehet ! - dadogta Rat.
Anie hangosan felsírt. Wenford pedig felkapta az egyik székre dobott kord dzsekijét.
- Hol lakik Tommy ? - kérdezte.

Szilánkok

- Na, így kell ezt, máris egy pohárral kevesebb...- vigyorgott Frankie elégedetten a többiekre. Sikítás hallatszott lenntről, üvegcsörömpölések és vérfagyasztó, állati ordítások. Wenford rögtön sejtette, hogy baj van. A korláthoz lépett. A földszinten ekkor már kisebb tömeg sereglett össze és mind felfele nézegettek az emeleti asztalok felé. Egy tizenhét év körüli lány feküdt a padlón, a fejét, arcát véresre vagdosta az üveg, de eszméleténél volt. Wenford megszédült és lesápadt a látottaktól. Ha részeg lett volna, persze jót röhög az egészen, de most, hogy józanul gondolkodott, rájött mi is történt az elmúlt néhány másodpercben és mit tett Frankie. Dühösen nézett rá és éppen oda akart menni hozzá, de Tommy lefogta a karját.
- Ugye nem akarsz hülyeséget csinálni ? - kérdezte.
- Mi van ? - kérdezett vissza Wenford.
- Senki nem látta, hogy ő dobta le azt a poharat, ne akard bajba keverni őt...
- Te hülye vagy...Szakadj le rólam...- dühöngött Wenford.
- Ha Frankie részeg, nem tudja mit tesz és olyasmiket is művel, ami nem jellemző rá. Egyszer majdnem halántékon kapott egy faszit egy üres sörösüveggel, én csavartam ki a kezéből az üveget...Ő ilyenkor nem normális...
Wenford kicsit lecsillapodott, de a lenti kiabálások és kétségbe esett hangok felkavarták. Időközben Frankie már lent termett a föld szinten, ahol a lány feküdt és várta a mentők, valamint a rendőrség megérkezését.
Frankie szeme szigorúan villogott, ahogy végig nézett a rémült tömegen, akik mind azt találgatták, ki is dobhatta le a poharat. Fent nem volt túl nagy a tömeg, de éppen elegen voltak ahhoz, hogy ne lehessen egyértelműen azonosítani. Sokan viszont azt állították, a pohár a korlátra volt állítva és csak véletlenül esett le. Mindenesetre, Frankie úgy járt-kelt az emberek között, mint egy önjelölt igazság osztó. De bizonytalan járása tudatta mindenkivel, hogy már nem egészen józan. Sustorgás követte az útját.
- Csend legyen ! Fogja be mindenki ! - ordította az embereknek ingerülten.
- Ki dobta a lányra az üveget ? - kérdezte fennhangon. Csend lett persze, hiszen a tettes nem a tömegben volt.
- Lehet, hogy baleset volt...- szóltak páran hátulról.
- Na persze. Addig nem megyünk el innen, amíg ki nem derül, hogy ki tette ezt ezzel a szerencsétlennel ! - kiabálta Frankie és a vérző fejű, nyöszörgő fiatal lányra nézett. Magában meg jót mosolygott és élvezte, hogy senki sem gyanít róla semmit és mindenki mint megmentőre néz fel rá. 
Wenford azonban nem bírta ez tovább. Az igazság érzete, ami főleg józan állapotában nagy volt, nem hagyhatta tovább ezt a kétszínű szemétkedést. Már nem látott a dühtől, az idegesség szinte megbénította. Lerontott az emeletről és nekiugrott Frankie-nak.
- Te voltál az, te bunkó, te szemét fasz ! Mit játszod meg magad ! - ordította és egy másodpercre találkozott a tekintetük. Frankie öntelt és alkoholtól elködösült tekintete és Wenford józan, rémült szemei.
Frankie megdöbbent barátja kifakadásán, de aztán ellökte magától Wenfordot és teli torokból nevetni kezdett.
- Én voltam ? Ez egy aljas rágalom ! Látta valaki, hogy én voltam ? Na, látta ? - és végig pillantott a csodálkozó embereken. Senki nem szólt semmit, mert talán senki nem tudott mit hozzá fűzni az egészhez.
- Látod, senki nem látott semmit sem. Biztos baleset volt, egy ostoba, érthetetlen baleset ! Felfogad ?! Baleset ! - tagolta a szót Frankie. Wenford pedig undorodva emelte le róla a kezeit. Abban a percben egy szánalmas féregnek tartotta Frankie-t.
Frankie a földön fekvő, zokogó lányra nézett.
- Én...sajnálom...Remélem hamar felépülsz...- motyogta, majd részeg ábrázatával vissza tántorgott az emeletre.
A sajnálata persze csak addig tartott amíg el nem hagyták a kocsmát. A környék éjszakai csendjét Frankie üvöltözése verte fel.
- Figyeltétek, milyen nagy voltam ! Nem számít semmi sem ! Gazdag leszek és mindent megtehetek !
Rat, Tommy és Fun boy egy emberként kiabáltak rá.
- Pofa be !
Wenford is hányni tudott volna tőle, mocskosnak érezte magát, hogy a társaságában kell lennie és alig várta, hogy haza érjen.
Az az este furcsa érzéseket ébresztett Wenfordban. Belegondolt, mi lett volna, ha a lány meghal, és bebizonyosodik, hogy Frankie dobta ki azt a poharat az emeletről ? Ki mosta volna ki a szarból ? Így is csoda volt, hogy nem indult eljárás az ügyben, de a lány nem tett feljelentést. Állítólag azért, mert a szervezetében nem kevés mennyiségű party drog volt és mindenki betudta annyival, hogy rosszkor volt rossz helyen.
Szóval az az éjszaka jelentősen változtatott Wenford élet szemléletén. Átsuhant az agyán, milyen lehetett a lánynak, vagy milyen lehet a halál közelében lenni. És megborzongott tőle. Ő élni akart. Most már nagyon is.
Aztán következett a nagy sokk, az igazi halál. Wenford álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen borzalmas, nyers, valóságos és pont azt támadja meg, akiről feltételezni sem merte volna.

Ha elvész a kontroll...

Másnap reggel Frankie ünnepélyesen közölte a fiúkkal a hírt.
- Steelsenék megvették a bárt. Jövő év elejétől az ő vezetésük alá kerül az egész kóceráj. 
Wenford, Tommy, Rat és Fun boy vegyes érzelmekkel fogadták Frankie bejelentését. Rat szóhoz sem jutott, Tommy is csak szótlanul csóválta a fejét, Fun boy idiótán visongott és Wenford is eleinte csak bámult ostobán Frankie-ra.
- Ez komoly ? Tényleg megvették ? - kérdezte és szavaiban az irigység keveredett az áhítattal és a hitetlenséggel.
- Igen. Frankie Azzurro, ez a kis szürke hétköznapi alak eladta a bárját a nagy Steelsenéknek ! Ez az hapsikáim, elértem amit mindig is akartam ! - örömködött Frankie.
- Mit is akartál ? - kérdezte Rat.
- Meggazdagodni ? - találgatott Tommy.
- Ez jelent nekem mindent srácok ! Este ünneplünk ! De persze nem ebben az ótvar kuplerájban ! Van egy klassz kocsma a belvárosban, remélem mind velem tartotok. Minden kört én fizetek ! - jelentette ki Frankie. A dolog ellen senkinek sem volt kifogása. Wenford sem tiltakozott, főleg az ellen, hogy Frankie állja mindenki fogyasztását, ő már le volt égve, pedig egy fontot nem költött piára vagy más ártalmas dologra. A bár aznap hamarabb zárt és este 9 körül mentek az említett szórakozó helyre az elegáns belváros szívébe. A hely, tényleg baromi jól nézett ki, lennt volt a hatalmas bárpult, zenegép, tánctér, fennt a galérián pedig az asztalok. Ide ültek a fiúk. Frankie kezdésképp mindenkinek rendelt egy korsó sört, Wenfordnak még ellenkezni sem volt ideje, az ital máris előtte habzott. 
- Nahát micsoda úriember, mindig így kéne Frankie. - bólogatott Tommy.
- Ez kurvajó ! - ismerte el Rat is.
- Fiúk, most véget ért egy szakasz az életemben, mától új életet kezdek, semmi feszkó, csak a pia, csak a nők. Innentől lesz a jó. - mondta Frankie. Wenford szánakozva nézett rá. Új élet mi ? Aztán majd te is annyit szenvedsz, ha le akarsz szokni...Frankie észre vette, hogy csak ül a söre felett.
- Na mi az, te nem iszol ?  kérdezte. Wenford előbb ránézett, majd a korsó sörre.
- Leszoktam az ivásról. Jó pár napja színjózan vagyok. - mondta komolyan.
- Egy korsó sör azért csak nem árt meg, ne legyél ünneprontó. - morgolódott Rat. Wenford félre tolta a korsót.
- Kösz most tényleg kihagyom...
Frankie felháborodott.
- Jaj nehogy a csajod megtudja ! Áh, nyápic alak vagy te, kibaszott nyápic ! Na de te tudod, ide azzal a sörrel ! - ezzel maga elé kapta a sört és szinte egy szuszra megitta. Mindenki döbbenten bámult rá.
- Ez az ! Éljen az új élet ! - üvöltötte aztán Fun boy.
Azon az estén Frankie tényleg megitta a magáét. A sörök után márkás röviditalok következtek, majd ismét sör, aztán megint tömény pia. Éjfél körül Frankie már rendesen be volt állva. Ordítozott és kivetkőzött magából. A többiek hol röhögve, hol csodálkozva nézték, mert ennyire lerészegedve még nem is látták.
- Hé, hol vannak a piáim ? Miért van itt ez a sok üres pohár ? - csattant fel a rengeteg üresen álló pohár láttán.
- Azért üresek, mert mindent kiittál belőlük cseszd meg. - forgatta a szemeit Fun boy.
- De minek vannak itt ? Kinek kellenek üres poharak ? Le velük ! - kapott fel egy korsót Frankie, aztán a keze megállt a levegőben és a fiúkhoz fordult.
- Öhhm...sose igyátok le magatokat részegre ! A múlt héten az egyik vendég ott esett össze a kocsmám padlóján. Alkohol mérgezés vagy mi, aztán észhez tért és sugárban lehányta a falat. Nekem kellett haza cipelnem, mert ha nem teszem még most is a saját hányásában fetrengene. Jól bebaszott a részeges disznója..
- De te is...- jegyezte meg halkan Tommy.
- Hogy mondtad Tommy ? - pislantott rá Frankie, majd mivel senki nem szólt egy szót sem, folytatta a szánalmas monológját.
- Azt mondjátok hogy be vagyok rúgva ?! Lófaszt ! Én teljesen észnél vagyok, csak kicsit sok itt a felesleges pohár. Na le ezzel a nyamvadt korsóval. - és Frankie áthajította az üvegpoharat az emeleti fakorláton. Pont a táncolók közé.

Ígéretemnek megfelelően

Wenford reggel zaklatottan riadt fel és szemei rögtön az éjjeliszekrényen kattogó ébresztő órára pillantottak. Fellélegzett, hogy még csak hajnal van, nem fog elkésni a munkahelyéről. Visszadőlt az ágyra és a mellette békésen szuszogó Chelsea-ra nézett. Mosoly szaladt az arcára tőle. Milyen gyönyörű ! Órákig el tudta volna még bámulni, de inkább óvatosan kikászálódott az ágyból és a konyha felé vette az irányt. Kicsit émelygett és szomjas volt, de tudta ez még nem az...Ez még nem az elvonási tünetek egyik jellegzetessége. A szervezete még nem észlelte az alkohol hiányát, talán még ma megúszhatja a rosszulléteket. Talán...Egy ilyen szenvedélyes éjszaka után úgy kellene magát éreznie, mint akinek semmi gondja nincs a világon. Csakhogy akinek problémái vannak az alkohollal, annak a boldogság sem könnyű, főleg hogy megígérte ezentúl nem iszik és nem nyúl semmilyen tudatmódosítóhoz. Wenford üresnek érezte magát, borzalmasan üresnek. Mikor berúgott, másnap mindig ilyen érzések vonták hatalmuk alá, most hogy egy kortyot sem ivott hosszú órák óta, ugyanez a helyzet. Ebből már nincs is menekülés ? Vajon hány nap fog eltelni, hogy majdnem mindenre képtelen lesz az ital hiánya miatt ? Átgondolta mit vállalt tegnap éjjel ?
Megállt a konyha közepén. Csupasz talpa fázott a hideg padlón és a fejébe bele-bele hasított a fájdalom. Ivott egy pohár vizet, aztán gondolkodni kezdett. Normális élet, ahogy megígérte. És mivel jár a normális élet ? Hálával meg köszönettel. És ő is ezt érezte, hogy tartozik Chelsea-nak, aki meg akarja menteni. Wenford nem volt egy udvarlós típus, talán mert egész életében csak egyéjszakás kalandjai voltak, ahhoz meg nem kellettek a szép szavak, virágok. De most úgy gondolta, kipróbálja ezt is. Milyen szép lenne gyengéd csókokkal ébresztgetni a lányt, de sajnálta volna felkelteni, ezért elhatározta hogy mire felkel, össze dob neki egy reggelit. Hogy fog majd csodálkozni, mikor kilép a konyhába és Wenfordot már nem találja ott, de egy tálca reggelit igen. Akkor majd biztos azt gondolja igen, megérte bízni a fickóban, mert képes, mert akar megváltozni...
Wenford nem húzta az időt, a hűtőhöz lépett és kinyitotta. Nem látott túl sok mindent benne, de egy könnyű reggelihez talán elegendő volt. Kipakolt egy tálca tojást a konyha asztalra, miközben a gázon talált kannában vizet rakott fel teának és egy serpenyőben olajat melegített a rántottának. A kenyérpirítót is be üzemelte és cigarettára gyújtva elégedetten szemlélte, hogy alakulnak a dolgok. Annyira elrévedt a semmibe bámulással, hogy nem vette észre, hogy füstöl az olaj, valamint a teás kanna is idegtépően sípol. Összerezzent és kiejtette a cigit a kezéből, ami az asztal alá gurult.
- A picsába. - suttogta dühösen és a füstölő cigaretta után mászott. Mikor fel akart állni sikeresen beverte a fejét az asztalba, de úgy hogy az asztal szélére helyezett tojások egyenként potyogtak le. Közben füstölögni kezdett a kenyérpirító is. Wenford tehát kezdett káoszba kerülni. Feltápászkodott, hogy elzárja a kanna és a serpenyő alatt a gázt, de megcsúszott az összetört tojásokon és hanyatt vágódott.
- Kurva életbe ! - szitkozódott a derekát fájlalva.
- Mi folyik itt Wenford ? - hallotta ekkor Chelsea hangját és rövidesen a konyha ajtóban megjelent a lány, meztelen testét a takaró fedte, kócos volt és gyűrött, de így is gyönyörű. Wenford meg ott ült nyakig tojásosan, miközben az egész konyhát lassan elborította a füst.
- Én csak reggelit akartam készíteni neked...- mentegetőzött Wenford és rohadtul elszégyellte magát, hogy ennyit sem bír megcsinálni. Chelsea értetlenül meredt a csatatérre ami elé tárult, majd ahelyett hogy kiakadt volna, szelíden mosolyogva csak ennyit mondott.
- Jaj Wenford...- és gyorsan elzárta a gázt, kivette az odaégett kenyereket a pirítóból, majd ablakot nyitott. És meg volt oldva majdnem minden.
Az a reggel volt Wenford új életének első napja és ettől a naptól kezdve józan életet kezdett élni. De nem volt egyszerű, nagyon nagy ára volt. Sokat szenvedett az elején a rosszul létektől, amik a hirtelen és azonnali alkohol megvonás miatt voltak. Napról napra, sőt percről percre várta, mikor lesz jobb és néha úgy tűnt ez soha sem jön el. A munkahelyén a fiúk vegyes érzelmekkel fogadták a hírt, hogy barátnője lett, aki miatt meg akar változni. Nem nagyon hittek neki, sőt fogadásokat kötöttek, mikor adja már fel. De mikor látták, hogy a napok telnek és Wenford még mindig tiszta, inkább ráhagyták. A szenvedés azonban nehezen akart elmúlni. Wenford gyakran a munkahelyén sem tudott úgy teljesíteni ahogy kell, sőt néha be sem tudott menni. Éjszakákon át fetrengett izzadtan az ágyában, az egész teste görcsben volt és légszomj gyötörte. Kívánta az alkoholt, de tudta nem ihat, ígéretet tett és ha iszik egy kortyot, hogy jobban legyen, azt újabb és újabb korty követné, ami egyenesen vezetne a Chelsea-val való kapcsolata végének. A srácokkal sem töltött már olyan sok időt mint eddig, de Frankie-val valahogy egész jó viszonyba került, ha jobb passzban volt szinte egész napot megállás nélkül végigdolgozta, és ez Frankie-nál jópont volt. Keservesen lassan, de eljött a hónap vége és Wenford a kezében tartotta a fizetését. Amiből semmit sem költött italra, hanem beszerzett tök olcsón egy használt fekete-fehér hordozható kis tv-t, ami Tommy egyik haverjáé volt, de Chelsea akkor csodálkozott el igazán, mikor egyik délután Wenford szatyrokkal megrakodva érkezett haza.
- Óriási leárazások voltak a boltban, vettem egy csomó konzervet, meg teát, meg édességet...- pakolta ki Wenford büszkén a holmikat az asztalra, Chelsea boldogan ugrott a nyakába és össze-vissza csókolgatta.
- Ez már haladás ! - kiáltotta.
Wenford csak nézte a lány szemét.
- Nagyon szeretlek...- válaszolta végül.
Szeretlek...ezen a szón sokat gondolkodott Wenford. Senkinek nem mondta ki még ezt úgy, hogy igazi érzelmei lettek volna a szavak mögött. De ez most más volt. Egy éjjel úgy hozta a sors, hogy Rat és Fun boy felszívódtak valamerre, Tommy pedig megjelent a bárban záráskor, beszélgettek egy jót Wenforddal, majd haza indultak, de végül kikötöttek a parkban. Wenford nem is bánta, Chelsea éjszakai műszakban dolgozott, úgyis csak az üres lakás várta volna, így hát leült Tommy mellé és csak szívták a cigiket megállás nélkül.
- Te, szerinted mi a szerelem ? - kérdezte hirtelen Wenford.
Tommy zavarba jött.
- Hát...izé...szóval...Ha szeretsz valakit az olyan...- dadogott, de itt nem jutott eszébe semmi.
- Tudod, ha vele vagyok egyszerűen nem bírok magammal. Ha csak látom őt, máris beleizzadok és remeg mindenem. Olyan mint a legdurvább heroin, de mégsem halálos...Miatta változtam meg és miatta küzdök még mindig az átkozott elvonástól, ami néha megőrjít. De csinálom...Miatta...Érted ? Ez lenne a szerelem ? - elmélkedett fennhangon Wenford.
- Igen Wenford, lehetséges hogy ez a szerelem. Ehhez hasonlót éreztem és érzek most is Anie iránt. Csak most van egy kis zűr...Összevesztünk és szakítottunk a múlt héten...- vallotta be Tommy.
- De hát mi történt ? - csodálkozott el Wenford.
- Én voltam a tetű. Pár haverral biliárdoztunk és piával szétcsaptam magam, aztán lefeküdtem egy hülye kurvával, azt hittem hogy Anie a szüleit megy meglátogatni Slough-ba, de közben meggondolta magát és úgy döntött, váratlanul beállít...Gondolhatod...Pont ránk nyitott...Azóta nem is beszél velem...Szégyellem magam hogy ennyire seggfej voltam, de józanul sosem tennék ilyet vele. Nem bántanám, mert szeretem...- mesélte Tommy és szomorúság bújkált az arcán az elmeséltektől.
- Ki kell vele békülnöd ! - szólt közbe Wenford. Tommy helyeslően mosolygott és a szeme fehérje szinte világított a lámpák fényében.
- Tudom és azt is, hogy mit csinálok. Szerzek neki egy kisállatot, mondjuk egy kismacskát, Anie oda van a macskákért ! - tervezgetett Tommy.
- Helyes, tedd azt. - bíztatta Wenford.
A közelben lévő templom harangja éjfélt ütött.
- Lassan hazamegyek, holnap ismét munka, fáradt vagyok. Te is menj szépen haza Tommy, aztán holnap újra találkozunk. - állt fel a padról Wenford.
- Úgy örülök, hogy megértesz és azt is hogy új életet kezdtél, csak így tovább Wenford. - szólt utána Tommy.
- Igyekszem. - biccentett Wenford és jó érzés töltötte meg, hogy Tommy mellett áll.
Tett pár lépést, mikor Tommy megint megszólalt.
- És ugye már nem is utálod annyira a skótokat ? - vigyorgott.
- Mióta ismerlek téged, azon vagyok hogy megszeressem őket...- felelte Wenford, majd eldobta a cigi csikket és rögtön újabb szálra gyújtott.

Undorító múlt

Durva tartalom +18!

- Monica Wenford...Az anyám...Kurva és narkós, nem volt éppen jó anya, tulajdonképpen sosem tekintettem rá anyaként, ő meg nem kezelt fiaként, mert ha egy percre is a fiának nézett volna, nem csinálta volna azokat a dolgokat...De kezdem az elején, hogy megértsd. Framlinghamben született és élt, az anyjával és az apjával, akinek folyamatos agresszivitása és alkoholizálása megnehezítette a család életét. Nagyanyám aztán már nem bírta ezt és öngyilkos lett, anyám csak tizenkét éves volt akkor. Nagyapám nevelte tovább anyámat, vagyis inkább csak verte. Anyám pedig a maga módján lázadt ez ellen. Csavargott és ivott. Tizennégy évesen kicsapták az iskolából, tizenöt évesen pedig teherbe esett egy környékbeli tizenkilenc éves sráctól. Megtartotta a gyereket és egy novemberi napon megszületett a nővérem Eileen...
- Van egy testvéred ? - csodálkozott el Chelsea.
- Van, de sosem láttam. Mivel anyám még maga is gyerek volt, a nagyapám meg egy alkoholista idióta, a ház amiben laktak, pedig nem volt alkalmas gyerek nevelésre, már a kórházból sem hozhatta haza. A srác jómódú szülei vették magukhoz a babát és vállalták a felnevelését. Anyámnak alá kellett írnia egy papírt, hogy örökre lemond minden szülői jogáról. Aztán a család szépen lelépett East Sussex-be...Elég szar, hogy nem ismerem a nővéremet, de lefogadom neki százszor jobb élet jutott a kőgazdag nagyszülei és az apja mellett...
- Sajnálom...- mondta Chelsea, Wenford megsimogatta a lány arcát, aztán folytatta.
- Anyám nem bírta az apja továbbra is durva viselkedését, ráadásul hiányzott neki a baba, legalábbis nekem így mesélte, ezért fogta magát és megpattant. Meg sem állt Londonig. Itt prostituáltként tengette napjait és találkozott egy akkor harmincnyolc éves Norman nevű pasassal. Egy ideig elég jól megvoltak, a fickó teherbe is ejtette anyámat. De aztán valamin össze balhéztak és ez a Norman nevű alak nyolc hónapos terhesen kirakta anyámat az utcára. Anyám nem tudott hova menni, nem volt pénze sem, így hát kénytelen volt haza térni a gyűlölt családi házba, az apjához Framlinghambe. Itt pedig minden olyan volt, mint mikor meglépett. Aztán megszülettem én, október harmadikán, nem sokkal anyám tizenhetedik születésnapja után. Anyám még mindig szerette az exét, ezért róla nevezett el engem is. Összesen ennyi maradt rám apámról, a keresztnevem...Sosem találkoztunk, de talán jobb is így, biztos ő is csak egy örök vesztes. Persze ismerve anyám múltját, a gyámügyisek engem is rögtön elvettek tőle és életem első tizennyolc hónapját a gyermek otthonban töltöttem. Majd váratlanul megjelent anyám és éppen akkor jobb periódusában volt az életének, már nem lakott nagyapámnál, volt egy állása és pasija is, így hát megkapta a felügyeleti jogot felettem. Gyanítom, csak az utánam járó pótlékok miatt vett magához, de innentől kezdődött el a rémálom. Folyton költöztünk, egyenes arányban azzal, ahogy anyám váltogatta a szeretőit. Laktunk Newmarketben, Edingburghban, Bristolban, Manchesterben, Harlech-ben és Readingben. Legalábbis én ennyire emlékszem. Meg arra, hogy sosem volt biztos, stabil hátterem, anyám nem figyelt rám, nem tanult velem leckét, nem játszottunk együtt, nagy ívben köpött arra, mikor mi a jó nekem. Körülbelül tizenhárom éves voltam, mikor inni kezdtem és a ragasztó szipuzásra is egész fiatalon szoktam rá. Kellett, mert egy idő után az alkohol már nem nagyon tudott feldobni és folyton nagy lelki megrázkódtatásokon mentem keresztül. Talán tizennégy éves múltam, mikor anyám megkínált Váliummal, morfiummal és hasonló dolgokkal, amiket egy kórházban dolgozó pasijától szerzett. Bejött a dolog és hamar rá is kaptam. Aztán jött a heroin és többé semmi sem érdekelt. Nem volt élet célom, csak úgy voltam, az iskolát rég ott hagytam, munkát nem tudtam szerezni és nem láttam értelmét józannak maradni. Anyám egy kivénhedt kurva volt, ezzel kereste meg a kábszerre valót, és egy este az ágyába hívott...
Wenford tekintete elsötétült, szinte látta maga előtt a jelenetet. A gyomra émelyegni kezdett. Chelsea-ra is döbbenetesen hatott amit hallott.
- Ugye nem...- dadogta sápadtan és megszorította Wenford kezét.
- Teljesen be volt állva és kéjesen visítozott. Még most is hallom, ahogy megkérdezi: kellek neked Norman ? Én akkor nemet mondtam. Ezek után újabb őrült és kábult éjszakák jöttek, anyám jól tudta, mivel lehet engem sakkban tartani. Szexért adta a heroint, meg ami kellett és én hamarosan elfoglaltam a kuncsaftok után az ágyát...Undorodtam magamtól, anyámtól, de kellett a szer, amiért bármit megtettem volna. És mikor dugtam, már amikor össze jött, sosem voltam észnél, akkor heroin volt a vérem. Igen, az anyám kihasznált szexuálisan, de akkor én nem így fogtam fel ! Eleinte semmit nem jelentett az egész, megszokásból csináltam és a kábítószerért. Aztán kipróbáltam másokkal is a szexet és már éreztem a nemi vágyat és hogy ez talán nem is olyan, mint mikor anyámmal vagyunk a lepukkant, koszos bérlakásunkban, mert az maga a földi pokol, az kényszer, az harc magammal, hogy droghoz jussak. Közben elszállt velem a valóság és egyre több heroin kellett, hogy egyáltalán létezni tudjak. Nem ismertem a mértéket és meg is lett az eredménye, túladagolás. Félholtan szedtek össze az aluljáróban. Öt hónapot húztam le egy rohadt kórházban, elvonó kúrán, ami egy kínszenvedés volt. Nem tudom leírni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem az elvonási tünetektől, de máig a csontomig hatol, ha csak rá gondolok. És emlékszem, hogyan fetrengtem izzadtan a padlón, fuldokoltam a saját nyálamban és ordítottam zokogva, hogy öljön már meg valaki, mert ezt nem fogom kibírni...Iszonyú volt. Azt hittem belehalok. De megmaradtam és tiszta lettem mikor kijöttem onnan. Alig tizenhat évesen...Anyám egyszer sem látogatott meg, míg én kórházban voltam, felszedett egy pénzes vén fószert és azzal kavart. Úgy döntöttem, nem maradok vele tovább, mert ha így teszek, a biztos halál vár. Anyám nem lepődött meg, mikor bejelentettem neki, hogy lelépek. A kezembe nyomott egy adag Váliumot és röhögve ennyit mondott: hát menjél fiam ! És csak néztem rá, kezemben a cuccal, amit kidobhattam volna, de nem tettem. Zsebre vágtam, majd minden cél nélkül neki indultam a nagyvilágnak és azóta nem láttam az anyámat. Idővel a narkó és az ital újra az életem része lett és ültem börtönben is, voltam ismételt drogelvonón és felszedtem mindenféle kurvákat. Tulajdonképpen az egész életemet elbasztam. És szép lassan rájöttem, hogy magányos vagyok, talán nincsenek is igazi barátaim, mert amíg kábítóztam, az anyag, meg a pia volt a legjobb barátom és nem kellett semmi más. És ezek megölik a szeretetet...
- Ez borzasztó, tényleg az, nem találok szavakat...- csóválta a fejét könnyek között Chelsea, majd váratlanul átölelte Wenfordot.
- Olyan rohadtul szégyellem magam...- mondta halkan Wenford és a sírás őt is megkörnyékezte, de ugyanakkor felszabadító volt elárulni ezt a nehéz titkát, ami éveket át kínozta.
Chelsea nagy szemekkel nézett rá, majd szelíden megcsóválta a fejét.
- Te ? De te erről nem tehetsz, fiatal voltál és függő. Az anyádnak kellene magát szégyellnie...
- Azok az idők voltak a legmélyebb pontok az életemben. És bár gyakran iszok, füvezek és veszek be ezt-azt, most még nem vagyok heroinista, most még le tudok állni, ha akarok...- bólintott Wenford. 
Chelsea bíztatóan elmosolyodott.
- Ne félj ! Mostantól minden más lesz...- és ujjait végig húzta Wenford alkarján.
Wenfordot kirázta a hideg a lány finom érintésétől, de a kétség még mindig ott bújkált benne, tényleg tudná szeretni őt Chelsea ? Ez olyan abszurd...
- Ugye nem szánalomból csinálod az egészet ? Mert megérteném, ha ezután a gyomor forgató történet után meggondolnád magad...
Chelsea a fiú szájára tette a tenyerét.
- Ilyet kérlek ne mondj többet ! Én hiszek benned. Minden új nap egy új alkalom a megváltozásra. És te egy jó ember vagy Norman Wenford...
- Köszönöm Chelsea...És azt is, hogy meghallgattál...
Wenford igazán elérzékenyült, még soha senki nem mondta neki és ő sem gondolta magáról ezt. Mindig is egy szemét, lepattant drogosnak képzelte magát, egy ócska, semmit nem érő fickónak, aki menthetetlenül halad a végzetébe és akire nem ragyog a boldogság szikrája sem. De a kurva életbe, mi van, ha egyszer nem ezt gondolja magáról ? Mi van, ha most elhiszi Chelsea szavait ? És mi van, ha megpróbál utat törni a jobb élet felé ?

Történetek a sötét éjszakában

Nagy sokára kapott csak választ.
- Ő a vőlegényem volt. Irwine Smith-nek hívták. Meghalt...
- Nagyon szeretted ? - kérdezte Wenford, de legszívesebben visszavonta volna ezt a nevetséges kérdést, hiszen a lakás minden szegletét a fiú képei díszítették.
- Most is szeretem ! - vágta rá gondolkodás nélkül Chelsea és szomorúság bújkált az arcán.
Wenfordot tovább kínozta a kíváncsiság, tudta hogy túl lő a célon, de ismét kérdezett.
- Ez olyan érthetetlen, mi történt vele ? Hogyan halt meg ?
- Muszáj ezt ? - nézett fel kétségbe esetten Chelsea és könnybe lábadtak a szemei. Látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Wenford válasz helyett megölelte.
- Természetesen nem ! Egy bunkó vagyok, ne mondj semmit, hagyjuk...- suttogta a lánynak, aki viszont finoman kibontakozott a karjai közül és megszólalt.
- Rendben, ha tudni akarod, autóbalesetben halt meg. A gerince tört el, szörnyet halt...
- Istenem ! - csóválta a fejét Wenford.
Chelsea pedig folytatta.
- A főiskolán ismerkedtünk meg, igazi diák szerelem volt a miénk. Még suliba jártunk, mikor össze költöztünk. Itt, ebben a lakásban éltünk. Irw nagyon becsületes, tisztességes fiú volt, az iskola mellett dolgozott, hogy ne legyenek anyagi gondjaink. A főiskola elvégzése után eljegyeztük egymást és boldogan éltünk. Mindenünk megvolt. Éreztem, hogy igazán szeretett engem. Úgy volt, hogy hamarosan össze házasodunk. Aztán elköltözünk egy jó hírű kertvárosi környékre, gyerekeket is terveztünk. De közbe jött az a bizonyos végzetes este...Irwine aznap vette meg az autóját. Egy fekete Audit a használt autó telepről. Évek óta egy kocsira spórolt és akkor végre teljesült az álma. Én is akkortájt kezdtem el az autó vezető tanfolyamot. Itthon ünnepeltük meg Irw új járgányát, iszogattunk, aztán rávett hogy próbáljuk ki a kocsit. Ittasan, vadul száguldoztunk a sötét utakon és nem vettük észre a szalag korlátot. Beleütköztünk, majd a kocsi vissza csapódott és az oldalára fordult...
Chelsea megállt a mesélésben. A hangja elcsuklott. Wenford ismét magához ölelte, erősebben mint az előbb. 
- Nem kell végig mondanod, ha nem akarod...- mondta, de Chelsea megrázta a fejét és szipogva megszólalt.
- Szóval a kórházban tértem magamhoz, ott tudtam meg, mi is történt velünk. Irw halála sokkolt, napokig csak sírtam, hiába jöttek a barátaim, a szüleim, nem akartam látni senkit, nem akartam beszélni egyikőjükkel sem. Aztán jött a rémálom további része, a téboly. Az egyik lábam teljesen szétroncsolódott a baleset következtében. Izmok, idegek, csontok...minden...Kétséges volt, tudok e egyáltalán járni. De az orvosok mindent megtettek. Négy és fél hónap kórházi kezelés, gyógytornák, terápiák után jöttem ki a kórházból. A járásom persze azóta sem a régi, de hálát adok az égnek, hogy ennyivel megúsztam. Lehetett volna rosszabb is...Úgy mint Irwnek...Azóta nem bírom rávenni magamat, hogy ismét a volán mögé üljek. Irw halála óta egyedül lakom itt és próbálom felejteni a múltat, feldolgozni ezeket a sebeket, még ha nagyon nehéz is. Tudom, hogy előbb utóbb túl kell lépnem a régi dolgokon, mert Irwine sem akarná, hogy magamba fordulva örökké őt gyászoljam...Hát ez van Wenford. Ez az én élettörténetem. Most már mindent tudsz azt hiszem...- sóhajtott fel Chelsea. Wenford megsimította a lány vállát, a szíve fájdalmasan ugrott össze ettől a szomorú történettől, de egyúttal felrémlett a saját maga borzalmas eddigi élete és úgy érezte, talán ha elmondja valakinek, könnyedebb lesz utána.
- Akarod, hogy én is meséljek ? - nézett a lányra, aki szaporán bólogatott.
- Persze, de csak ha tényleg szeretnél...
- Igen, azt hiszem...Bár hozzá teszem, elég durva lesz, sőt szerintem ez lesz a gusztustalanabb sztori amit valaha hallottál...
- Miért mondod ezt ? - könyökölt fel a párnán Chelsea.
- Mindjárt megtudod, így még nem mondtam el senkinek sem, mert egyáltalán nem vagyok rá büszke, sőt iszonyúan szégyellem...
- Te jó ég, megijesztesz...- pislogott Wenfordra rémülten Chelsea.
- Nem akarlak megijeszteni és arra kérlek ne ítélj el majd amiatt, amit mondok. Akármilyen szörnyű is, Istenre esküszöm, a színtiszta igazság lesz, amit hallani fogsz...- sóhajtott mélyet Wenford és szemeit a plafonra szegezve belekezdett a saját történetébe.

Egymásra találni

Trágár beszéd, szex jelenet féleség...

Wenford úgy érezte, övé most a pillanat, amit meg kell ragadnia. Lassan hajolt Chelsea felé és óvatosan megcsókolta. Igyekezett gyengéd lenni, nyelvét finoman csúsztatta be Chelsea szájába. Csók közben lágyan simogatta a lány combjait. Közben hallotta az autórádiót és Rat vihogását.
- Wenford ! Te azt mondtad, nincs is barátnőd ! Hazudtál nekünk, te kutya !
De Wenford nem törődött Rat idétlenkedésével, nem érdekelte semmi és senki Chelsea-n kívül. Vagy tíz percig csókolóztak és kezdtek megfeledkezni a külvilágról.  Wenfordban feltört a régen érzett vágy, sokkal jobban mint Susynál. Szerette volna az egész világot átölelni boldogságában, hiszen elérte amit akart. Chelsea is hasonlóképpen érez, mint ő és együtt lehetnek, közös, új életet kezdhetnek. A csóknak mintha sosem akart volna vége szakadni, de Wenford hirtelen rádöbbent, hogy Rat rontja az összhatást. Rá már itt semmi szükség nincsen. Elhajolt a lánytól és amint levegőhöz jutott Rathoz fordult, aki a vezető ülésben elterpeszkedve nyomta a gázt és vezette új környékre a kocsit.
- Rat, állítsd le az autót ! - lihegte Wenford. 
Egy kihalt területen haladtak át éppen. 
- Mi van ? - kérdezett vissza Rat.
- Állítsd le az autót ! - ismételte el az előbbit Wenford.
- De miért ? Mi a gond ? - érdeklődött Rat.
- Semmi, csak állj meg ! - parancsolta Wenford.
- Ahogy akarod...- ezzel Rat megállította a járművet. Hirtelen csend lett, mikor a motor elhallgatott, csak a rádió szólt még mindig, de Rat azt is kikapcsolta és kérdőn nézett Wenfordra.
- Na, most mi a fasz van ? - kérdezte türelmetlenül.
Wenford Chelsea-ra pillantott, aki szintén nem értette az előbbi közjátékot.
- Az, hogy most szépen kiszállsz innen és elmész sétálni ! - közölte Wenford.
Rat felnevetett.
- Jó vicc ! 
- Komolyan mondtam. Kopj le ! - mordult rá Wenford.
- Te begolyóztál ?! Most ? Az éjszaka közepén ? Azt sem tudom hol vagyok ! - fintorgott Rat. De Wenford nem akarta húzni az időt, idegesen rárivallt a fiúra.
- Szállj ki és tűnj el, nem érted ? Tegyél egy kört, keress egy kocsmát, mit tudom én...
Rat azonban nem volt hajlandó kiszállni.
- Haver ! Elhiszem, hogy dughatnékod van, meg hogy beújítottál egy csajt ! Gratulálok, meg minden, de nem szállok ki itt, ugye érted ? - tárta szét nyugodtan a kezét. Wenford azonban hajthatatlan volt és Rat idióta makacssága idegesítette. Meg akart szabadulni tőle, méghozzá gyorsan. Elborult az agya, de nagyon.
- Rat ! Faszomat a szádba ! Szállj ki, mert szétverem azt a kurva fejedet ! - csattant fel ellentmondást nem tűrően. Rat kissé megilletődött a váratlan hangulat váltástól, de nem szólt semmit, csak megszeppenve pislogott. Wenford a zsebébe túrt és egy kis pénzt nyomott Rat kezébe.
- Na tessék, ez elég lesz egy sörre, vagy kettőre...
De Ratot nem győzte meg túlzottan.
- De utálom, mikor ilyen vagy, te köcsög ! Többet nem segítek neked ! Rendben, haza megyek, te meg vidd haza egyedül a kocsit. Remélem összetöröd, na jó mulatást ! - morgolódott és sértődötten kikászálódott a járműből. Még az ajtót is hangosan csapta be maga után. Wenford megkönnyebbült, amint látta Ratot egyre távolodni a környékről.
- Azért nem kellett volna szegény így kirúgni...- jegyezte meg Chelsea.
- Rat egy tökös fazon, haza talál hidd el ! - legyintett Wenford, majd Chelsea szemébe nézett. Látta ott csillogni a saját vágyakozó képmását és hogy a lány is azt a vágyat érezte, amit ő.Mosolyogva ölelte át és újra csókolózni kezdtek. Wenford szinte alig vette észre és már lekerültek róluk a ruhák. Chelsea ott feküdt alatta és gyönyörű volt. Olyan szép, amilyet még sohasem látott életében. Wenford üveges szemekkel nézte percekig és a sírás szorongatta a torkát. Újabb csókok, simogatások következtek, miközben Wenford óvatosan Chelsea-ba hatolt. Igyekezett olyan figyelmes lenni, amilyen csak tud és közben végig a lány arcát bámulta. Nem, ez nem egy egyszerű szexelés volt, mint Susyval. Ez annál sokkal több volt. Szenvedélyes, szikrázó. És forróbb bármilyen tűznél. Miután elért a csúcsra, percekig csak némán zihálva feküdt a lány mellett.
- Nem is tudom, mikor éreztem így utoljára. Lehet, hogy sohasem...Lehet, hogy kurva huszonkét éves koromban kellett rájönnöm, hogy ez ilyen is lehet...- suttogta meghatottan, mire Chelsea édesen felnevetett. Csak feküdtek egymás mellett az autó hátsó ülésén, a ruháikkal betakarózva, majd miután fázni kezdtek, felöltöztek és szavak nélkül ültek a saját gondolataikba mélyedve. Volt min gondolkodnia Wenfordnak is. Fel volt dúlva, boldogsággal keveredett hitetlenség kavargott benne. Hogy egy olyan csaj, mint Chelsea leáll vele és neki adja magát ?! Alig hitte el, hogy ez megesett. 
Mivel Rat elment, neki kellett haza vezetni a kocsit, kicsit aggódott is, nehogy lekapcsolják őket a rendőrök, de végül épségben hazakeveredtek. Amint beléptek Chelsea kis lakásába, máris kiéhezve vetették egymásra magukat és megismételték amit nem rég az autóban csináltak. Ismét csak csodálatos volt, vagy ha lehet még jobb mint a legelső. Már régen elmúlt éjfél is, de Wenford és Chelsea még mindig nem aludtak. Feküdtek a szétdúlt ágyon, Chelsea szobájában. A lány Wenford mellére hajtotta a fejét és álmodozva simogatta az ott lévő halványbarna szőrt. Nem beszéltek nagyon sokáig, csak hallgatták egymás szapora lélegzetvételét. De Wenford a kíváncsiság lázában égett, mindent meg akart tudni Chelsea-ról. A múltját, jelenét és a jövőjét. Nem akart bunkónak tűnni, de csak kínozta egy kérdés, amit igyekezett elfojtani magában, de végül kinyögte.
- Figyelj, Chelsea, ki az a srác, akinek a képe a falakon van ?